Amíg a The Walking Dead nem tér vissza, addig hajlamos vagyok a szereplők filmjeit bedarálni, amolyan pótlék címen. A Légszomjnál is pont ez a helyzet, mivel az egyik főszereplő Norman Reedus (a másik pedig Djimon Hounsou), ráadásul egy érdekes témát felvető sci-fi thriller.

A bolygó lakhatatlanná vált egy támadássorozat után, ami egyszerre volt nukleáris és biológiai, a felszíni levegő belélegezhetetlen, a talaj és vele együtt minden mérgezett. Az emberiség megmaradt tagjait egy földalatti bunkerban szállásolták el hibernálva, reménykedve, hogy mikor százötven év múlva kitisztult a felszín, visszatérhetnek és egy jobb világot fognak teremteni. Azonban a hibernáló eszközökhöz felügyelet kell, így két gondnok, Bauer (Norman Reedus) és Cartwright (Djimon Hounsou) vigyázza a többiek álmát. Ám őket is kötik bizonyos szabályok, mint például csak nagy ritkán ébredhetnek fel saját hibernációjukból, hogy akkor a nekik kiszabott idő- és persze levegő keretet betartva végezzék munkájukat: bejelentkezés a többi hibernációs központnál, a sztázis ellenőrzés, alap karbantartások és ehhez hasonlók. Cartwright hibernálója azonban elromlik, és a két férfinak meg kell küzdenie a saját idejével, a fogyó levegővel, saját elméjük játszadozásával és az emberiség jövőjének végső súlyával!

A film alapfelvetése már kissé unalmasnak hat: az emberiség elpusztítja önmagát – döbbenet! – a Légszomj viszont a kivitelezésben alkot kimagaslót. Mivel kétszereplős darab, ezért a kettejük játéka az, ami igazán erőssé teszi a történetet. A néző lassan ismerkedik meg a szereplőkkel, miközben maga sem tudja, hogy valójában miért vannak itt – nekem például rengeteg elmélet futott át az agyamon a kísérlettől kezdve az űrhajókig bezárólag minden. De ahogy egyre nagyobb betekintést kapunk a széthullott világba, úgy ismerjük meg a főszereplők önnön múltjának szeletét és tragédiáját is egyúttal, amire persze a túlélési ösztön komoly árnyékot tesz.

Cartwright saját hallucinációval is küzd, amivel végig fenntartja a nézőben a kétkedést, hogy vajon tényleg ismeri őt vagy csupán szőtt magának egy kitalált múltat, amivel kvázi életben tartja önmagát. És bár nem mély a barátság a két férfi között, azért az elmúlt időszak, illetve az egymásra utaltság kialakított bennük egyfajta bajtársiasságot, ami az egyre durvább nyomás és légszomj hatására kezd darabjaira hullani.

A film lezárása viszont kissé klisésre sikerült, és valójában a történet tetőpontja sem ott van, ahova a készítők szánták, mintha a végén annyira belemerültek volna önnön munkájukba, hogy elfelejtették belevinni a korábban olyan jól alkalmazott feszültséget és kétkedést. Mindezeket összevetve a Légszomj egy remek film, minden sci-fi rajongónak érdemes legalább egyszer megnéznie, mert bár nem látjuk a levegőt és el sem tudjuk képzelni milyen lehet, ha ebből csak megadott mennyiséget lehet elhasználni, de a film során kapunk némi fogalmat arról, hogy mennyire nélkülözhetetlen ez az életben maradáshoz – ahogy persze az is, hogy legyen miért túlélni!

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .