Rossz (?) anyák (2016)

Nincs is annál jobb hívócím, mint egy közkeletűen – és távolról sem alaptalanul – kitűntetett társadalmi szerep – mint amilyen az anyaság is, formabontó ábrázolását előirányzó cím. Ilyen volt 2011-ben a Rossz tanár, és ilyen a 2016-os Rossz anyák is. A különbség csupán annyi, hogy míg előbbi filmünk betű szerint hű a címéhez, addig a Rossz anyák inkább egy társadalmi görbetükör az anyákra irányuló társadalmi elvárásokról.

A történet szerint Amy (Mila Kunis) 32 éves, és 20 éves kora óta első, másod és harmad sorban anya. Mellesleg feleség egy alkalmatlan férj, Mike (David Walton) mellett, aki kvázi a harmadik gyereke, ebből kifolyólag háztartási robot, és „fél”állásban egy kávécég értékesítője is. Tehát minden szép és jó, minden csak a szokásos, amíg egyszer csak rajta nem kapja a férjét azon, hogy online egy másik nővel videószexel, amiért azonnal ki is dobja a férjét. Gyermekei előtt azonban próbálja fenntartani a normalitás látszatát, miközben körülötte minden szétesik, amíg végül Amy is kiborul egy tökéletesen felesleges szülői értekezletre betoppanván, ahol a SZMK vezetője, Gwendolyn (Christina Applegate) megpróbálja a nyakába varrni a sütivásár felügyelői posztját, amit a nő már nem bír elviselni, így nem csak visszautasítj a kéretlen szerepet, de otthagyja a gyűlést is és beül a közeli bárba, hogy igyon egyet, és itt találkozik a már-már hírhedten hanyag Carlával (Kathryn Hahn). Hamarosan csatlakozik hozzájuk Kiki (Kristen Bell), a négy gyerekes háztartásbeli anyuka, akit nagyon megihletett Amy kirohanása, és rövidesen arra jutnak: mivel jó anyának lenni lehetetlen, lesznek inkább rossz anyák, így azonban elkerülhetetlenül szembe kerülnek az SZMK tökéletességmániás kontrollfreak vezetőjével, és kezdetét veszi a klasszikus kétszárnysegédes rivalizálás Gwendolyn és Amy között, miközben Amy kénytelen megküzdeni a magánéleti válságával is. Ha a Rossz anyákat az élet írta volna, vígjáték helyett fajsúlyos dráma lenne belőle, de szerencsére az íróknak akadt bőven humora, amelyet nem sajnáltak bőven csepegtetni a kényes témára, de erre még visszatérek.

A Rossz anyák legjobb tulajdonsága, hogy egyszerre több szinten működik. Az első szinten egy fiatal nő útkeresése az adott élethelyzetében, erre ráépül egy faékegyszerű, klisés és erősen megkérdőjelezhető erkölcsiségű szerelmi történet, amit egy kifordított tinidráma köretében tálalnak, ahol a szülők kerülnek vissza kvázi-iskolásszerepbe, de itt már… khm, eggyel nő a tét, de – és ez volt számomra a többszörösen díjnyertes pozitívum – azért a konfliktusfeloldás is nő egy számot, nem csak a konfliktuspatnerek – hogy úgy mondjam – kosármérete.

Kezdjük hátulról. Kifordított, szülőszerepbe ágyazott tinidrámaként. Ezen a szinten a film ellövi az összes, a palettán fellelhető klissét a maga történetéhez adaptálva, kezdve a 3×3-as felállással, a mindkét oldalra jellemző egy-egy kőbuta és egy-egy kicsit bizarr szárnysegéddel, az „ellenséges” oldalról fokozatosan eszkalálódó gonoszságokon át, addig bezárólag, hogy főhösünk felveszi a kesztyűt. Nagyon vicces mégis végignézni mindezt elméletben érett felnőtt nőktől, ami szolidan rávilágít arra, hogy nem biztos, hogy az életévek számával a bölcsesség is gyarapszik ilyen helyzetben – a konfliktusok sajátos lélektanába azonban nem mennék bele, pedig érdemes lenne, de sajnos nem tartozik a tárgyamhoz. A klisétengerből hatalmas pozitív fordulattal ott kecmergünk ki ezen a szinten, ahogy végül a szemben álló felek kezelik végül az ellentétüket. Annak csak tapsolni tudok, még akkor is, ha azt nem tudom eldönteni, hogy ez vajon azért alakult-e így, mert az asszetivitás és a konstruktív konfliktuskezelés trend, vagy azért, mert közvetíteni kívánt értékrend?

A második szinttel, a szerelmi szállal ezzel szemben semelyik szinten nem vagyok elégedett. Az még hagyján lenne, hogy az idevágó események 99%-a fekete-fehér-igen-nem alapon működik, mert van a gyerekes és rossz arc, kissé lepusztult férj, meg az álompasi, aki tökéletesre edzett, tökéletesen ápolt, jófej, gondos, kedves, udvarias és mi nem (tinirománc alert!), de borzasztóan zavar a tény, hogy Amy látszólag összefüggéstelenül csapong a férje és az új hódoló között, páne úgy, hogy ezt a még érvényes házasságban teszi, amit ízléstelennek tartok. De figyelmen kívül hagyva az ízléseket és pofonokat, a szerelmi szál még így is csak egy töltelék egy eye-candy pasival, aki amúgy jellemében skiccszerű és a történet előmozdításában szerepet nem játszik azon kívül, hogy instant egotuning legyen hősnőnk számára. Végezetül a szerelmi vonalon még az zavar, hogy úgy hülyeség, ahogy van, mert Amyt mintha küszöbön álló válásának még csak a szele sem rendítené meg, ami még akkor is egy parádés nonszensz, ha amúgy a kapcsolat rég kihűlt már.

Végezetül az útkereső szinten Amy első sorban saját behódolásával szembesül és küzd meg, sikeresen. Ehhez a szinthez tudnám jól hozzákapcsolni szárnysegédeit, Kikit, aki háztartásbeli anyaként a szubmisszió kiemelt esete, és Carlát, aki azonban a címben fémjelzett rossz anya, és nem mellesleg promiszkuit és felelőtlen nő mintapéldája. Közöttük az átmenet a főhősnő, hármójuk között pedig tökéletes a dinamika a vásznon és a storyban egyaránt. A karakterek hatnak egymásra, Carla szelídül, Kiki bekeményít, Amy meg egyensúlyba kerül. Azért ennek is van egy negatív hozadéka, mert Kiki a végére annyira bekeményít, hogy átesik a ló másik oldalára. Ez persze viccesnek volt szánva, de inkább landolt a sajnálatos oldalon.

Végezetül, ha már anyák, a szülőszerpről is érdemes pár szót ejteni. Bár én magam még nem vagyok Anya, a gyerekfelügyelet nem ismeretlen terep számomra, így pontosan látom, mekkora munka van egy kisemberrel, talán ezért is tudtam olyan jól szórakozni a filmen, mert ha csak a kispadról is, de ismerem ennek az életszerepnek a sajátosságait, és bár konkrétumokat erről a film nem nyilvánít ki, azon kívül, hogy ez bizony egy piszok nehéz szerep és korunkban már-már lehetetlenül sok az elvárás az anyák felé, ha „jó” anyák akarnak lenni, egy-két nevelési attitűd mégiscsak megnyilvánul. Az a jelenet például, amikor Amy helyre teszi a fiát, felbecsülhetetlen, azonban nekem nagyon-nagyon fájóan hiányzott egy olyan jelenet is, amikor a folyton hisztiző, krónikus kiskamasz undokságban szenvedő, elkényeztetett lányát is helyre pakolja. Hiányzott ez azért is, mert ez csak ráerősít a film azon, nem túl szerencsés irányultságára, ami mintha nyomokban férfigyűlöletet tartalmazna, mialatt férfiakat csak sematikusan ábrázol, hiszen van a semmire kellő férj, meg az álompasi, a töketlen edző és iskolaigazgató, meg a még nem teljesen reménytelen, nevelhető kisfiú. Ugyan kérem, a férfiak nem ilyen egyszerűek, és értem én, hogy női a célközönség, de egy rendes feminista nem szerepcserére vágyik, hanem egyenlő bánásmódra. Ez különösen érdekes azért, mert két férfi (Jon Lucas és Scott Moore) írta és rendezte a filmet. Tehát mi történt itt, uraim? Egy női célközönségű filmben is elfér egy árnyalt karakterű férfi, ahogy az örökösnő építő megregulázása is.

Túl a pro-kontra listán, a karaktereket megformáló színészek jóformán egytől-egyig fergetegesek voltak. Mind a három, de tulajdon képpen mind a hat főszereplőnő telitalálat volt. Számomra a legnagyobb meglepetést azonban Kathryn Hahn okozta, akit én korábban csak mint a Nyughatatlan Jordan gyászkonzultánsa ismertem, így azzal a szereppel is azonosítottam: egy lelkiismeretes, együtt érző, szelíd teremtés. Mégis fantasztikusan jól és hitelesen tudta alakítani az exhibicionista, szexmániás, felelőtlen anyát. Mila Kunistól nem vártam mást, minthogy jól hozza a kemény csajt és a szexi nőt, de Kristen Bell is hűen alakította az elnyomból elnyomóvá növekvő sokgyerekes háztartásbeli anyukát. Christina Applegate pedig valósággal tündökölt a pedáns zsarnok szerepében.

Végezetül pedig, ami a zeneválasztásokat illeti, többszörösen le a kalappal. Nem csak jó és pörgős zenéket sikerült találnia az alkotókban, de olyan pörgős és jó zenéket, amelyek még szövegükben is ráerősítenek a film cselekményére, így egészítve ki azt.

A Rossz anyák tehát távolról sem egy hibátlan alkotás, de egy elég jó alkotás ahhoz, hogy egyszer, kétszer, de akár még háromszor is élvezetes esti szórakozást nyújtson, olykor vaskos poénokkal, kiváló zenékkel és olyan színészekkel, akik lubickolnak a szerepükben. Jó ilyet látni.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.