A szürkeállomány ötven további pusztulási módja, avagy hogyan NE írjunk romantikus giccspornót – A sötét ötven árnyalata (2017)

Ismét eljött az évnek azon időszaka, amikor értelmes élőlényként fejünket valami kemény felületbe ütögethetjük egymás után legalább százszor – avagy tovább evezve Amaz Nagy Szürkeség vizein eljutottunk A sötét ötven árnyalatáig. Orlissa tavalyelőtt frappánsan összefoglalta, mi is a baj az első résszel, a második felvonás kitárgyalásának nemes feladatát pedig ezúttal én vállaltam. Hogy én mekkora szadista vagyok – és hál’ Istennek nem olyan szempontból, mint Christian Grey.

A cselekmény Christian (Jamie Dornan) és Ana (Dakota Johnson) különválása után göngyölődik tovább. Míg Ana látszólag éli tovább az életét, Christian az ő hiányától szenved és fel is veszi újra a kapcsolatot a lánnyal, ami nemkívánatos ajándékok és egy meglepetés vizit formájában elevenedik meg. Ana rövid időn belül újra Christian villájában és ágyában találja magát, bálba meg hajócskázni járnak, egyszóval nagy az öröm, a bódottá’ meg az ostorpolírozási kedv. Ám mindez csak addig tart, amíg be nem toppan két misztikus nőszemély, akik kötelező jelleggel megkavarják a lecsót – egyikőjük Leila (Bella Heathcote), Christian korábbi kuncsaftja, a másik pedig Elena Lincoln (Kim Basinger), akivel Szürke úr bizniszel. Vajon kibírja-e álompárocskánk kapcsolata eme megpróbáltatásokat?

Hol is kezdjem? Az a legnagyobb bajom a Szürkével, meg a Sötéttel is, hogy külsőre olyan, mint egy nagyon szépen és gondosan becsomagolt karácsonyi ajándék, de ha lebontjuk róla az ötezer réteg cukormázat, olyan szinten bűzlik, hogy ezt már a légy is elkerülné. A sztori a hétmilliárdszor látott „kiscsaj megjelenik a macsó életében és kezesbáránnyá alakítja”-kliséhalmazból merít, amit jó sok, romantika címén eladott bántalmazással és érzelmi manipulációval, valamint a szintén falsul bemutatott szadó-mazóval próbál feldobni. Ez már az első részben sem sikerült, és az emiatt kialakuló arcbatenyerelős érzés a második filmben csak fokozódik. A romlott hab a romlott tortán a színészi játék: nem tudom, hogy Jamie Dornannel mi a szentség történt a forgatások során, de vagy olyan kifejezéstelen arccal nyomja, hogy az már a nézőnek fáj, vagy átesik a ló túloldalára és egy brazil szappanopera színészt meghazudtoló módon vergődik az ágyban rémálmot színlelve. A mély, lelkizősnek szánt jelenetek pont miatta nem működnek, mert egyszerűen kizökkentően pocsék a teljesítménye.

Összesen három apró dolgot tudok pozitívumként felhozni A sötét ötven árnyalatával kapcsolatban. Az első az elénk táruló látvány, és itt most nem a főszereplők meztelen testére gondolok. Az álarcos bál, valamint Christian szülinapi partija mind rendkívül ízléses, sőt, kifejezetten szép – Ana testhez simuló ruhája és a maszkja hihetetlenül gyönyörű, valamint a vége felé az a jelenet a virágokkal feldíszített kis épülettel meg a tűzijátékkal nagyon hangulatos. A második Dakota Johnson, aki kollégájával ellentétben legalább próbálja kihozni a maximumot a karakteréből, ám emiatt még elszomorítóbb végignézni, ahogy Anát szép lassan beszippantja a Nagy Szürkeség. Végül pedig talán a legnagyobb örömömre az szolgál, hogy már csak egy film van hátra ebből a csodálatos trilógiából.

A sötét ötven árnyalata nem tudott meggyőzni – továbbra is ugyanolyan felháborítóan rossz üzenetet közvetít a Nagyvilág felé, mint a kistestvére, minősíthetetlen színészi játékkal, és olyan szexjelenetekkel körítve, amik még csak nyomokban sem tartalmaznak szenvedélyt.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Az önsanyargatás utolsó felvonása – A szabadság ötven árnyalata (2018) | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..