Pilotmustra: Time After Time – Pilot; I Will Catch You

Fogócska a múltból a jelenbe egy menthetetlen idealista és Hasfelmetsző Jack közt.

1893-ban H.G Wells (Freddie Stroma) – aki egyelőre gyakorlatilag ismeretlen, de egy napon majd híres író lesz – éppen pár barátját szórakoztatja lakásán, az este fénypontjaként pedig megmutatja nekik időgépét, amit ugyan még nem tesztelt, de biztos benne, hogy működik. Ekkor azonban váratlanul betoppan a rendőrség, ugyanis nem messze Wells lakásától ismét lecsapott hasfelmetsző Jack, így hát a Scotland Yard most mindenhová benéz a gyilkos után kutatva. Erőfeszítéseik pedig sikeresnek bizonyulnak, hiszen a gyilkos nem más, mint Wells egyik barátja, Dr. John Stevenson (Josh Bowman). John, tudva, hogy sarokba szorították, elmenekül az időgép segítségével, amivel a mi jelenünkbe repíti magát. Azonban Wells úgy alkotta meg a gépet, hogyha azt nem „zárolják” egy kulccsal – ami Wellsnél van –, akkor az azonnal visszatér kiindulási pontjára. Ezt kihasználva Wells Stevenson nyomába ered, és a viktoriánus Londonból kiszakadva egyszer csak a modern New Yorkban találja magát, méghozzá egy, a saját művei előtt tisztelgő kiállítás kellős közepén.

Nem fogok hazudni, az első két percben majdnem teljesen leírtam a sorozatot – miután előbb azt látjuk, hogy Hasfelmetsző Jack 1893-ban gyilkol (talán emlékeztek rá, mennyire ki tudok akadni azon, ha rosszul kezelik a Hasfelmetsző Jack-mítoszt), hogy aztán a második jelenetben olyan szavakat használjanak a szereplők, mint a „single” és a „dating”. Viszont attól kezdve, hogy John elmenekül a jelenbe, egész ügyesen beindulnak a dolgok.

Jó, persze nem zökkenőmentes a narratíva. Maga az időutazás–motif elég furcsa – egyfelől szerintem igazán szépen megoldották magának a gépnek a működését – mármint képileg –, másfelől viszont, bár próbálnak egy-két magyarázat-foszlányt adni a szabályrendszerre, amin belül a történet működik, azért vérzik pár sebből a teória. Azonban miután kicsit steampunk az egész (hiszen nem egy modern időgépről beszélünk, amit a mi mai tudásunk alapján építenek meg), efelett talán elnézhetünk, és az egészet sztorit áthelyezhetjük kicsit a fantasy-spektrumba (ott úgysem nagyon kell magyarázat).

A központi problematika elég egyszerű: Stevenson (aki amúgy szexi) tovább akar gyilkolni, Wells (aki meg cuki) meg meg akarja őt állítani. Stevensonnak kell a kulcs, hogy Wells nem tudja őt követni, amit persze Wells nem akar átadni, ezért Stevenson próbálja sarokba szorítani Wells. Stevenson meglepően jól adaptálódik a jelenhez, Wellsnek meg vannak segítői – Jane (Genesis Rodriguez), a kiállítás segédkurátora (akit nagyon egyértelműen – néha már fájóan egyértelműen – Wells jövendőbeli párjaként állítanak be), és a kiállítás főnöke, a gazdag és befolyásos Vanessa (Nicole Ari Parker), aki meg Wells leszármazottja, amit onnan tud, hogy a férfi egyszer már meglátogatta őt egyetemista korában. Viszont ezen felül még vannak arra jelek, hogy a sztori ennél még jobban fog bonyolódni – egyrészt nem tudjuk, hogy Vanessa hogyan lehet Wells leszármazottja, meg aztán a férje, a szenátor-jelölt Griffin (Will Chase) is gyanús, Stevenson nem öl meg valakit, akiről először azt hisszük, megöli, meg van egy pasi, aki nagyon kutat mind Wells, mind Stevenson után…

Ha részekre lebontva nézzük a dolgot, az első epizód – miután rögtön kettőt adott le az ABC – egész jó. Bár kicsit elnagyolták Wells és Stevenson beilleszkedését a modern korba, és az alkotók annak tekintetében is kicsit túlzásba estek, hogy mennyire erőltessék Wells és Jane kapcsolatát (bár még így is cukik), a cselekmény azért fejlődik. A második epizód viszont… egy nagy gubanc. Rosszul megstrukturált macska-egér játék ismeretlen tényezőkkel és gyenge történetvezetéssel, ahol ráadásul a történet szabályrendszere is egy kicsit megbomlani látszik. Persze remélhetőleg ez csak ideiglenes probléma és most, hogy megvannak az alapok, a sztori már könnyedebben fog innentől kezdve folyni.

Mondjuk azt azért lássuk be, hogy a sorozat igazi vonzóerejét maga Wells, és kicsit kisebb mértékben Stevenson adja. Wells egészen imádnivaló – egy igazi idealista, egy valódi „jófiú”, aki mindig jól akar cselekedni és bízik abban, hogy idővel, hála a technológiai fejlődéseknek eljön majd a társadalmi utópia. Esküszöm, az egész pilot legerősebb jelenete, amikor Wells a hotel bárjában némán, könnyezve nézi a világ borzalmairól tudósító híradót. Mondjuk én alapból bukok az ilyen karakterek, de azt külön meg kell jegyeznem, hogy a mostanában dívó komor, megkeseredett, morózus hősök után jó egy ilyen „úriembert” látnom a képernyőn. Wells mellett Stevenson is érdekes – a karakter jelleme egyértelműen több titkot rejteget, mint Wellsé (ahol a titkok inkább a narratívában rejtőznek), és bár ha logikusan nézzük a dolgot, a pasinak nem lenne szabad nagy veszélyt jelentenie (egy magányos farkas egy szál késsel, New Yorkban, 2017-ben, könyörgöm!), a figura ettől függetlenül még sötét és szexi (amire rendesen rá is játszanak), és pont ezért megkapó.

A Time After Time összességében érdekes alapszituációt rajzol fel és ügyes karakterekkel dolgozik, bár azért alapjaiban remeg egy kicsit és az alkotóknak van még mit csiszolnia rajta, viszont úgy érzem, mindezekkel együtt is megérdemel egy esélyt.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..