A fehér király – a vasvillás árnyékában

Dragomán György bestsellere szolgált névadó forrásként a 2017.március 9-én bemutatott angol-német-svéd-magyar drámához, de hogy ezen kívül a filmnek mi köze van a könyvhöz, az egy elég érdekes kérdés. Mármint ha kérdés lehet az, hogy a kiragadott mozzanatok kifordított árnyait mégis hogyan definiálhatjuk. Igazándiból talán inkább arról érdemes gondolkodni, hogy vajon mi értelme lehetett egyáltalán összehozni ezt a két művet a marketinges szempontokon kívül.

A történet egy diktatórikus rendszer perifériáját mutatja be egy kisfiú szemszögén keresztül onnantól kezdve, hogy az édesapját elviszik a lázadóknak létrehozott munkatáborok egyikébe egészen odáig, hogy végül újra találkozzanak a nagypapa temetésén. Mindez alatt kirajzolódnak a hétköznapok keserves egymás utánjai, de valahogy a filmnek nem sikerül hitelesen bemutatnia ezt a furcsa, múlt-jövő világot.

A film fő problémája az, hogy egyáltalán nem koherens, és ez a legalacsonyabb szintig mindenhol megmutatkozik. Ezt erősíti fel az, hogy bár a könyvben éles vonásokkal körül határolt, apró gesztusok sokaságával elmélyített karakterek jelennek meg, ezeket a film a felszínen tartja, össze-vissza és indokolatlan, felnagyított és kiforgatott alakokat farigcsálva belőlük. Félre értés ne essék, a színészek a körülményekhez képest egészen hitelesek, Djata (Lorenzo Allchurch) és az anyukája (Agyness Deyn) jól működnek együtt és külön is, a kisfiú méltó partnere lesz a magára maradó nőnek, bár talán pont emiatt egy kissé inkább testvér kapcsolatot láthatunk közöttük.

Ugyan a könyv is lazán összefűzött történetek sorozata, ott mégsem jelenik meg ez a fajta szétszórtság. Jóllehet a dramaturg, Alex Helfrecht láthatóan sokat dolgozott azon, hogy újra alkossa a történetet, és a megtartott szereplőket, történetszilánkokat újabb fordulatokkal valahogy összekoholja, az események vonulata nem lett túl eredeti. Talán odavezethető leginkább vissza ez a csalódottság a történetvezetés, a cselekmény az eredetihez képest megváltoztatott részeivel kapcsolatban, hogy teljesen céltalannak tűnnek ezek a variálások. Ha az új, jövőbe helyezett fikcióban a szereplők cselekedetei, attitűdjei vezetnének valahova, összeállnának egy egésszé, nem volna ekkora probléma, hogy nem ragaszkodtak Dragomán könyvéhez, de sajnos nem ez a helyzet. Drabálissá, nyerssé teszik ezt a vasvillás gigász árnyékában létező világot.

Amiben a film mégis jó lehet, az az erőszakosság túlzás nélküli megjelenítése, gyönyörű, de mégis sivár képekkel dolgozik, nem kendőzi el a gyerekekben felgyűlő, majd az egymás elleni háborúzásban kirobbanó feszültséget, agressziót. Érdekes még a főcím, ahol képregényes formában skiccelnek fel egy előtörténetet, és ez később folyamatosan jelen van a táj fölé magasodó vasvillás ifjú szobor képében, ami kilóg a nyers, éles képekről.

Összeségében mindenkit óvva intenék tőle, hogy megnézze a filmet, mert bőven nem ér meg kilencven percet az életünkből az a minimális érték, amit nagy nehezen ki lehet bányászni Alex Helfrecht és Jörg Tittel alkotásából. Inkább olvassunk egy kis kortárs irodalmat, ha már nagyon nem tudunk mit kezdeni magunkkal.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..