Tangled: Before Ever After (2017)

Ez a kis, egyórás tévéfilm kisujjból kirázta azt, amit sok mozis animációnak vért izzadva sem jön össze: úgy szórakoztat kicsit és nagyot, hogy közben valódi érzelmeket ad át.

A toronyból való szabadulás után, de még az esküvő előtt (amit a nagyközönség az Aranyhaj – Örökkön örökké című kisfilmben láthatott, amit anno a Szépség és a Szörnyeteg előtt vetítettek, amikor az visszatért a mozikba 2012-ben) egy újabb kaland vár Aranyhajra és barátaira: a lány koronázása, amikor hivatalosan is hercegnővé avatják, amire persze nagy fanfár kíséretében kerül sor. Ehhez pedig hozzájárul még egy nem elhanyagolható dolog, amiről a lány mit sem tud, méghozzá az, hogy Eugene meg akarja kérni a kezét. A háttérben azonban sötét erők mozgolódnak Lady Caine vezetésével, akit személyes sérelem ért, mikor a kis Aranyhajat elrabolták, és amiért most bosszút kíván állni.

A film már alapból, még a főcím előtt hatalmas előnnyel indít, hiszen visszatért rá az eredeti banda: csak úgy, mint az eredeti filmben, a két főszereplő hangját most is Mandy Moore és Zachary Levy adja, ráadásul Alan Menken és Glenn Slater is visszatért három új dallal. Az pedig, hogy a Tangled: Before Ever After ugyanazzal a narratív trükkel kezdődik – vagyis Eugene a nézőkhöz címzett monológjával –, külön öröm.

Ami a vizualitást illeti, a készítők szakítottak a hagyományos 3D-s technikával, amivel az eredeti film készült, és helyette egy olyan képi világot alkottak meg, ami felidézi Aranyhaj festményeinek hangulatát. A filmet nagyon élénk színek, leegyszerűsített – ám nem elnagyolt – formák, és az éles kontúrok hiánya jellemzi, kifejezetten vidám és kellemes összhatást nyújtva.

És, hogy most letudtuk ezeket a kötelező köröket, most jöjjön az, ami a legjobban tetszett az egészben: a sztori! Egek, ennél többet, esküszöm, kívánni sem tudtam volna. A Before Ever After gyönyörűen játszik a szereplők frusztrációval, olyan narratívát hozva létre, ami cseppet sem didaktív, élvezetes minden korosztály számára, azonban tökéletesen bemutatja a csillogó felszín alatt megbújó problémákat.

Mert lehet, hogy az Aranyhaj happy enddel ért véget, de nem hozta el a „boldog éltek, míg meg nem”–et – addig bizony még rengeteg munka áll a szereplők előtt. Aranyhaj, bár boldog, hogy a szüleivel lehet, valójában egyik börtönből a másikba került: nehezére esik alkalmazkodni az udvari protokollhoz, ahol minden tekintetben korlátozva van, és egyre nagyobb rajta a nyomás, ahogy ráébred, lehet egész életére a kastélyban ragad, úgy, hogy nem fedezheti fel a külső világot. Ezzel egyidőben Eugene, aki egész életében nélkülözött, elkényelmesedik a palotában, és annyira görcsösen próbál horgonyt vetni ebben az életvitelben, hogy nem veszi észre, hogy Aranyhaj milyen problémákkal küzd. A lány szülei – leginkább az apja – pedig minden igyekezetük ellenére nem igazán tudják, hogyan is kezeljék a helyzetet, viszont tetteiket nagyban az a félelem irányítja, hogy ismát elveszíthetik lányukat.

A történetet nagyrészt ezek a frusztrációk irányítják, amik abban csúcsosodnak ki, hogy Aranyhaj kiszökik a palotából és, valamilyen megmagyarázhatatlan okból – amire majd, gondolom, a filmet követő sorozat ad majd magyarázatot –, visszaszerzi hosszú haját, ami minden szereplő életére hatással lesz.

Persze ezzel egyidőben fut egy „gonosztevős” mellékszál Lady Caine vezetésével, ami azonban valóban elnagyolt és teljesen felesleges. Mondjuk, ha majd a sorozat tovább dolgozik ezzel a problémával – ami nem lenne egy utolsó dolog, hiszen az árnyalná a király karakterét –, akkor ezt a kijelentésemet majd visszavonom, de tény, hogy a Before Ever After tökéletesen működne a rosszfiúk nélkül is, csakis a királyi család belső problémáira fókuszálva.

Még egy dolog, aztán le is zárom a cikket: a film amúgy behozott egy új karaktert, Cassandrát, Aranyhaj udvarhölgyét, aki amúgy az őrség kapitányának a lánya. Igaz, hogy a csaj elég random módon lett a történetbe plántálva, és igazából rendes bemutatást sem kap, viszont hosszú távon nagyon is kompetens karakter. Remek támaszt nyújt Aranyhajnak – akinek tényleg kell egy barátnő –, egyszerre nőies és beleváló, a közte és Eugene közt lévő antagonizmus pedig nagyon szórakoztató.

Szóval igen, igen, IGEN, kérem szépen, pontosan ez az, amit elvárnék egy rajzfilmtől: lebilincselő karakterek, érdekes történet, kidolgozott érzelmi ív árnyalt karakterekkel, szép képi világ, jó zene, és könnyed humor. Úgyhogy igen, a Disney megint megcsinálta. Mondjuk nem tudom, miért is lepődök meg ezen.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..