Hajó a szakadék szélén – A régi környék (2004)

Egy fiatal, (még) be nem futott színészjelölt hazautazik gyerekkorának helyszínére, ahol már tíz éve nem látták. A visszatérés tétje nem csak az, hogy lezárja a gyerekkorát, amibe persze belekavarnak a régi és új ismerősök, hanem az is, hogy megteremtse magának azt az otthon-érzést, ami lezárná bolyongását a világban. A régi környék személyes hangvételű önkeresés, amit a Dokikból ismerős Zach Braff írt, rendezett, és a főszerepet is ő játssza, Natalie Portman mellett – de valahogy mintha az összes huszonévesről szólna.

Andrew Largeman (Zach Braff) gyerekkora óta gyógyszereket szed, hogy elnyomja egy baleset miatti fájdalmát, de ennek az az eredménye, hogy sikerül minden mást is elnyomnia. Anyja temetése miatt utazik haza, de ez sem érinti túl mélyen első látásra. Sőt, a film egy egész erős felütéssel nyit: Andrew álmában egy repülőn ül, ami éppen zuhan, és körülötte mindenki pánikol, de az ő arcán egy rezdülést sem lehet látni. A temetésen találkozik egykori barátjával, Markkal (Peter Sarsgaard), akiből sírásó lett, és rögtön fel is veszik a beszélgetés rég elhagyott fonalát. Jellegzetes a groteszk humor a filmben, amikor a huszonévesek életcéljaira terelődik a szó, például látunk egy régi ismerőst, aki lovagi páncélban dolgozik pincérként, másvalaki pedig egy teljesen lényegtelen találmánnyal annyi pénzt keresett, hogy legnagyobb gondja már csak az, hogy mivel üsse el az idejét.

Az idő elütése a kisvárosban, az elérhetetlen és sokszor irreális életcélok hajszolása egyébként mindegyik fontosabb karakterre igaz. Andrew színészi karrierjéről sem tudunk meg sokat, valószínűleg csak néhány reklámszerepe lehetett (emlékezzetek csak Joey-ra a Jóbarátokból). Egyszer viszont fejfájása miatt elmegy egy helyi orvoshoz, ahol találkozik a kissé gyerekes és különc, de szerintem kifejezetten aranyos lánnyal, Sammel (Natalie Portman), ő pedig felismeri egy olyan szerepből, ahol egy értelmileg sérült karaktert alakított. Sam nyomulós stílusban feszegeti a kényelmetlen témát, pontosabban kérdezgeti a gyógyszerekkel letompított Andrew-t, hogy „biztos nem vagy gyépés?” Később pedig eléri, hogy a fiú hazavigye, és ezzel elkezdődik a cselekmény romantikus része.

A történet persze kiszámítható (ami nem jelenti azt, hogy sablonos), de ha éppen hasonló ponton jársz a felnőtté válásban, vagy legalább is megéltél ilyesmit, valamelyik szereplőben magadra fogsz ismerni. Andrew a „whatever” életfilozófiáját személyesíti meg, az érzelmileg nem kiteljesedett örök útkeresőt (aki nem feltétlenül csak művészfigura lehet), Sam valahol egy Disney-hercegnő naivitásában ragadt, Mark pedig mindent megtesz, hogy pénzhez jusson, de főleg kisstílű csalásokból és trükközésből tartja fenn magát. Az ő problémáik egyszerre tipikusak és furcsák, ez teszi őket szerethetővé. Még Markot is megkedvelhetjük, amikor Andrew kedvéért – a maga züllött módján – minden fáradságra hajlandó, hogy visszaszerezzen egy személyes emléktárgyat.

A lényeg, amire Andrew lassan ráébred, hogy ne vegyük túl komolyan az életet, de azért vegyük elég komolyan; valahogy úgy, mint a hörcsöge felett gyászbeszédet mondó Sam. A gyerekkor és főleg a gyerekes világlátás végigkíséri a történetet, és azt üzeni, hogy ne mondjunk le a nyitottságról. Andrew feladata az lesz, hogy bizonyos értelemben újra gyerek legyen, de egyben az a felnőtt is, aki ezt megengedi magának.  Szembe kell néznie a régi traumájával, és lassan megtanulja kezelni az indulatait, amiket már nem nyom el gyógyszerekkel, végül pedig  felfedezi, hogyan érezheti újra otthon magát, nem egy bizonyos helyen, hanem a saját bőrében.

A történet csúcspontja a látogatás utolsó napja, amikor Mark egy kis kirándulásra hívja Andrew-t, hogy megszerezze neki a búcsúajándékát.  Végül egy építési területre jutnak, ahol valakik véletlenül felfedeztek egy Grand Canyon méretű hasadékot, amit azóta természeti csodaként tartanak számon. A terepet a szakadék szélén egy hajóban élő ember őrzi, akinél Andrew ajándéka is van. A mesei elem a film egyik groteszk eleme – mint a valóságba lerántott páncélos lovag, egy teljesen üres kastély és végül egy megfeneklett bárka. Andrew akkor talál magára, amikor találkoznak a szakadék fölött egyensúlyozó férfival. Sok sikert kívánnak neki a „feneketlen mélység” őrzéséhez, aztán elindulnak felfedezni a sajátjaikat.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..