Izgatottan vártam, hogy írhassak erről a filmről. Elgondolkodtatásra szánták, és emiatt annyi mindent a nézőre bíz.
Vasárnap van. A hatvanas években járunk egy Bronx-i katolikus iskolában, a plébános prédikációt tart a templomban. Gyermekek és felnőttek egyaránt részt vesznek a misén. A szigorú nővér sorban illedelmes viselkedésre szólítja fel az ifjakat… Egy-két jelenet még és kezdődik az új hét. Megismerjük az iskolát, annak mindennapjaiba, hangulatába betekintést nyerünk. Nővérek tanítanak: van köztük egy ifjú, túlbuzgó, naiv nővér (Amy Adams) – őt ismerhetjük meg kicsit jobban; és a félelmetes vezetőjüket, Aloysius nővért, akit ki más is játszhatna, mint Meryl Streep? (Utóbbi szerintem különösen óriásit alakít.) Elindulnak az érzelmek – hogy, hogy nem, a gyanakvás felüti a fejét. Az ifjú nővér az igazgatónőhöz fordul – itt indul el igazán a szál. Kiderül, hogy a plébános pártfogolja az iskolában az egyetlen, frissen érkezett, nyolcadikos néger kisfiút.
A film kibogozhatatlanul kezdődik. Ki is a főszereplő? Mire kell figyelnünk? Mi a lényeg? Miről is szól ez az egész? Nem egy megszokott kezdet, sokkal fokozatosabb a felvezetés. Kósza mozzanatok hívják százfelé figyelmünket. Paranoid részletecskék, képkockák – vajon mi lesz a fontos, mely kézmozdulat vagy cselekedet? Aztán szépen minden kiderül… Több is, mint amire bárki gondolt volna.
A homoszexualitás és a bőrszín mellett a plébános személye is a másság, az új, az ismeretlen szemlélet megemészthetőségét hivatott átadni nekünk – hogyan is vagyunk ezzel? Mi mit tennénk ilyen helyzetben? Itt aztán beköszön az anyai szeretet: valóban feltétlen, példamutató – de ugyanakkor tanácstalan is – mi lehet jó a gyermekemnek? Honnan tudhatnám a nekivaló utat? Hogyan okozhatom a legkevesebb kárt a fiamnak? Csak ne bántsák. Nem tudhatom egyelőre, de biztosan minden szerető szülőben felmerülnek ezek a gondolatok.
Le kell nyelnie a nővérnek egy nagy gombócot: bármikor hibázhatok, mert emberi képességeim vannak és ezekkel dolgozom. És ezek bizony befolyásolva vannak. Szóval, mi van, ha tévesen gondolom? Nem tudhatok mindent. És ez megijeszt.
Aztán ha belegondolunk ez a film nem csak egy elmúlt kornak a körülményeiről szól: arról is, hogy hogyan áll ki, vagy ki áll-e egyáltalán valaki vagy valami mellett, ha hatalmában áll. Ha kiállok valami mellett, akkor már legyen jó okom rá. És milyen egy jó indok? Másokért való legyen! Ilyen jellegű feladatért már ki merünk állni, már nem érezzük önösnek. Mert kérdés, hogy kinek az oldalán állva cselekszünk, szólunk. És ez azért a mindennapjainkban is előtűnik, felhasználható. Nagy harcokat vívunk, mert úgy érezzük ez kell. De vajon tényleg végig gondoltuk és jól utána is néztünk mindennek?
És ugye duplán jelenik meg ez a gondolat is, hisz ott a fiatal nővér. Honnan lássa, mi lehet az igazság? Felettesére nézzen fel, vagy hagyja, hogy a karizmatikus ember lenyűgözze?
Végülis azzal az érdekes kérdéssel találjuk szemben magunkat, hogy vajon honnan tudni, hogy a jóindulat vagy vajon valami más motiválja-e a körülöttünk élőket tetteikben?
A vége előtt fény derül egy kulcsfontosságú fordulatra – ámulatba ejtett a csel és hogy milyen kis huncutnak is tudni kell lenni. Persze, ez az egyházi élet fényében mélyebb kérdéseket is felvethet: a leleplezésért meddig mehet el a hívő ember? Meg, hogy mennyire szigorúan veszem a feladatomat? Jó az, ha nyomasztó légkört teremtek feladattudatosság miatt, helyet nem hagyva a bohóságnak és a játéknak? Hisz az élet néha játék is – ez nekem nagyon tetszett, csodásan rávilágított erre az aspektusra.
A szél felkavar mindent és sejtelmes gondolatokat suttog. Az idő változik. A marcangoló kérdések felgyülemlenek. Csak azt láthatjuk, ami megengedtetik. Nem tudhatunk mindent. Ez alapján kijáró alázattal kellene talán kezelnünk minden társunkat. Valamit tud, amit mi nem. És mi a tudás? Hatalom.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
