Régi monda új(?) köntösben – A szépség és a szörnyeteg

Már egészen a kezdetektől fogva eléggé ambivalensen álltam ehhez a filmhez – amikor bejelentették, örültem, az első képeknél kételkedtem, aztán végül a trailer meghozta a kedvemet, és teljes izgalomban ültem be a moziba. És tetszett is a végeredmény, bár a letaglózó katarzis számomra elmaradt.

A történetet, gondolom, senkinek sem kell ismertetni: a korát megelőző, a kisvárosi élettől frusztrált gyönyörű lány átveszi édesapja helyét az elvarázsolt kastélyban a szörny foglyaként, akiről ideközben kiderül, hogy érző lélek, a lány beleszeret, és ezzel megtöri az átkot, hiszen a szörnyeteg valójában egy elvarázsolt herceg, akit egy varázslónő leckéztetett meg a rá és háza népére mondott átokkal. A már jól bevált recepten az 1991-es klasszikus új feldolgozása nem is sokat változtatott, amin viszont újított, az jól is mutatott a vásznon.

Első körben, rendesen meghúzva a játékidőt – a film több, mint két órás –, az alkotók a mese más verzióiból is csentek az új változatba elemeket: például Belle egy rózsát kér apájától, ami a tündérmese eredeti verzióját idézi, de az újonnan írt melódiák mellett a történet musical-verziójából is csendülnek fel dalok a filmben. Ezen felül feltűnnek egészen új dolgok is, például a Szörny varázsatlasz, aminek segítségével egy jelenet erejéig Belle-lel ellátogatnak Montmartre-ba. De újdonság még az is, hogy jobban kifejtették az átkot – megmagyarázva azt, hogy a tárggyá változott szolgálókat miért kellett büntetni, és hogy miért nem tűnt fel senkinek sem, hogy ott van egy rejtélyes kastély a város mellett –, valamint az, hogy egyes szereplők sokkal megalapozottabb háttértörténetet kaptak.

Például kiderül az is – igencsak szívfacsaró formában –, hogy mi történt Belle anyjával, és hogy a lány miért él apjával ebben a kisvárosban, de szóba kerülnek a Szörnyeteg szülei is, ez a két kis hozzátoldás pedig egy közös pontot hoz létre a két reménybeli szerelmes közt (a másik ilyen újonnan behozott közös pont amúgy, hogy ebben a verzióban a Szörny éppen annyira szeret olvasni, mint Belle). De ha már a háttértörténeteknél tartunk, a szolgálók is tartogatnak pár meglepetéssel, amik néha aranyosak, néha pedig könnybe lábad tőlük az ember szeme.

Azonban ami leginkább megfogott az ilyen újdonságok közül talán Gaston karakterizációja volt. Ugyanis a rajzfilmmel ellentétben itt Gaston, legalábbis az első harminc percben, kifejezetten szimpatikus. Ez a Gaston ugyanis valós vonzalmat mutatott Belle iránt – nem csak egy csinos tárgyként kezelte –, és rendesen udvarolni is próbált, akkor is, ha néha kicsit nyersen sikerült kifejeznie magát. Azonban talán a legtragikusabb az egészben, hogy minderre megvolt a maga oka, ugyanis a kis elejtett részletekből tökéletesen kiolvasható, hogy Gaston, aki itt a hadsereg kapitánya, a háborút megjárt férfi, PTSD-től szenved. Így bár, ahogy haladunk előre a történetben, egyre borzalmasabb dolgokat tesz, az ember valahogy mégis úgy érzi, hogy nem halált érdemelne, hanem mondjuk egy olyan cuki kis átkot, mint a Szörny, hogy tanulhasson a saját hibáiból.

És igen, tudom, ha már a változtatásokról beszélek, akkor meg kell említenem Lefou-t – miután elég nagy port kavart az utóbbi hetekben, hogy a Disney bejelentette, Gaston kis talpnyalója bizony meleg lesz ebben a feldolgozásban. Azonban szeretnék mindenkit megnyugtatni: a karakter tökéletesen működik ezzel a kis adalékkal is, sőt, túllépi a comic relief szerepkört, és a film egyik legérdekesebb karaktere lesz. Bevallom, kicsit féltem, hogy a Disney el fogja szúrni a dolgot, és ahelyett, hogy diverz lenne, érzéketlen lesz a meleg karakter bemutatását illetően, de a félelmeim alaptalannak bizonyultak – LeFou nagyon jó lett.

Azonban mindezen újítások ellenére valahogy valami mégis… hiányzott. Talán az a baj, hogy az alkotók nagyon modernizálni akartak – csakhogy itt még nem volt igazán mit modernizálni. Mert mondjuk a Hamupipőke két verziója közt eltelt hatvan év, és ott bizony volt mit frissíteni a hősnő divatjamúlt, passzív karakterén, hiszen sokat változott időközben a társadalom, és vele együtt a nemi szerepek is. A Szépség és szörnyeteg azonban viszonylag fiatal, főhőse alapból elég belevaló, és így bizony a modernizálás kicsit néhol izzadásszagúra sikeredett. Arról nem is beszélve, hogy bár jók a behozott, új elemek, valahogy kiforratlannak érződnek, olyannak, amin még lehetett volna dolgozni, amit még lehetett volna tovább fokozni.

Ugyanakkor viszont mégsem lehet nagyon panaszunk. A látvány elsőrangú, a színészek ügyesek, a daloktól fülbemászók (nem vicc, Cathyvel a stáblista alatt elkezdtünk énekelni), a Szörny átváltozásakor és az utolsó jelenetkor pedig elolvad az ember. Mert mégiscsak egy klasszikust lát, valamit, ami kiállta az idő próbáját, és a mai napig számtalan szívet érint meg, mind rajzolt, mind élőszereplős formájában. De nekem mégis valahogy az előbbi tetszett jobban.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Erre tart a Disney - Szépség és a Szörnyeteg (2017) | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.