Adamantium csontú John Wick és az olasz maffia meséje: 2. felvonás (2017)

Azzal az előfeltevéssel ültem be a moziba a minap, hogy majd most jól megírom, mekkora királyság lett a John Wick: 2. felvonás. És kétségtelen, a John Wick 2. jó lett – amennyiben elvárásaink arra az egyre szorítkoztak, hogy újabb két órán keresztül legeltethessük a szemeinket Keanu Reeves fantasztikus harcművészeti felkészültségén, amelyet hulla dizájnos öltönyében prezentál és nosztalgikus elégedettséggel nézzük meg az első film legkiválóbb ölési jeleneteit újra. És újra. És újra…

Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk – leszámítva a felépülési szünetet. John Wick (Keanu Reeves), miután kiirtotta városkája orosz maffiájának jelentős részét, gondolja, bekopogtat szeretett kocsijáért az orosz maffia maradékához, és ezen közben szerét ejti, hogy a másvilágra küldjön még néhány gorillát, majd – miután rommá zúzta a kocsiját – békejobbot kínál a vezérnek és elhajt a naplementébe, hogy szorgalmasan nekilásson a visszavonulásnak. Ebbe zavar bele az olasz maffiózó, Santino D’Antonio (Riccardo Scamario), aki jött behajtani John Wick véresküjét, s mivel az nemet mond neki, ösztönzésképp felégeti a házát. Ezek után John, konstatálva, hogy a véreskü alól nincs kibúvó, ha nem szeretne kiközösítettként halálraítélt lenni, elfogadja a felkérést, és Olaszországba utazik, hogy megölje az aktuális maffiavezért, ezzel pedig kezdetét veszi John Wick, hosszú, véres útja lefelé.

Nehéz spoiler nélkül sorra venni, mi az, ami számomra hiányzott a John Wick-hangulathoz és mi az, ami épp hogy túl sok volt hozzá, de igyekezni fogok. Az viszont elkerülhetetlen, hogy az első rész kontextusába helyezzem a folytatást.

Kezdjük az erősségekkel, mert az a lista rövidebb: Továbbra is hibátlan a látvány és pompásan koreografáltak a harcjelenetek. Kapunk egy darab nagyon kreatív helyszínre kihelyezett jelenetet, de ezzel érjük is be. Kreatív a helyszín és SLUSSZ! Továbbra is jellemző és jól adagolt a fanyar humor, amely épp annyi, hogy oldja a feszültséget, de ne tegye komikussá a filmet. És nem lehet panasz Keanu Reeves felkészültségére. Első sorban nem, mint színész, hiszen egy mindenét elvesztett bérgyilkos arcjátékához bőven elég az elszánt tekintet, vicsorgás, meredés mesterhármasa, de harcművészként mindenképp tapsot érdemel. Így hát aki beéri John Wick cím alatt ennyivel, az elégedetten távozhat a filmről. Nekem azonban ez kevés volt, mint a főhősünk által hátrahagyott hullahegyekben az életöröm.

Az első és legfontosabb kifogásom, hogy bár elismerem, hogy Mr. Wick kemény legény és méltó A Rémkirály megtisztelő címére, tudtommal a John Wick nem az X-men univerzum része. Mondom ezt azért, mert mindaz, amibe kedvenc bérgyilkosunk nem hal bele e rész folyamán, a fiatal Farkasnak is becsületére válna, pláne úgy, hogy csontja sem törik, mikor szándékosan ütik el autókkal és bukfencezik végig három sornyi lépcsőn, hogy a közelharcokról és a testlövések tömkelegéről ne is beszéljünk. (Védi ugyan egy golyóálló szövet, erről azonban elmondják, hogy a lövések erejét nem tompítja le – az pedig bordatörést jelent, jelentene.) Mindezen azzal sem enyhítenek ezúttal az alkotók, hogy az első részben bevált mozgásképesítő bogyót bőven adagolják a story előre haladtával egyre leharcoltabb hősünknek. Ha már itt tartunk, orvosi ellátást és pihenőt sem sokat kap, ami meglehetősen nagy költői túlzás volt.

További fájó pont volt még, hogy a hangulat és misztikumépítés, amely az első résznek olyan nagy erőssége, a második részre önmaga árnyékaként is csak groteszk formában maradt meg. Nem kell hozzá különösebb történetelemző-tehetség, hogy tetten érjük a világos alkotói szándékot, mely szerint a John Wick-legendát a kezdő orosz-maffia jelenetben próbálják meg feleleveníteni, azonban ez a kísérlet annyira kevés játékidőt kap, hogy a nézőnek még csak a kényelmes helyzetet a székben sincs ideje megtalálni, nemhogy átérezni azt, hogy itt most a Rémkirály emberi formájával lesz dolgunk. Nem mondok nagyot, ha azt állítom, az első rész talán egyik legepikusabb jelenete volt John Wick evokációja, ahogy Viggo (Michael Nyquist) megidézi a kispolgárból a rettenetet magát. Annak a jelenetnek a hangulatkeltése alsó hangon volt letaglózó, a második részre azonban mindebből csak az értelmetlen zúzás maradt. Látjuk, halál fia leszen az, aki John Wickbe beleköt. De hol van az a John Wick, aki méltóságteljesen és a csendjével vált ki rettegést és tiszteletet, aki ésszel öl és cselekszik? Szerény véleményem szerint messze hatásosabb lett volna ez a jelenet, ha a maffia csak engedelmesen átnyújtja az autója kulcsait, okulva a korábbiakból, egy telefonhívásért. Persze 11-gyel lenne rövidebb a kill count és messze hangulatosabb a film.

Ha már kill count: míg az első film megelégszik szerényke 77 áldozattal és gyilkosságok kreatív, változatos módozataival, addig a 2. filmben ez a szám 128!-ra emelkedik, ám egyetlen olyan eredetit sem látunk, amelyekre majd rákeres a jónép youtubeon , mert ezt még vagy tízszer látni kell. Látjuk azonban az első rész legemlékezetesebb jeleneteit legalább kétszer darabonként, némelyiket szó – na jó, jelnyelv – szerint visszaidézve! Erre pedig nem voltam kíváncsi, pláne azok után, hogy rákészülésképp lelkesen, kétszer is megnéztem az elsőt, így aztán tökéletes összehasonlítási alapom volt, hogy mit is emeltek át. Nem azt, amit kellett volna, mert az eredetiség csúfosan hátramaradt, erre pedig a Red Square (igen! Red Square, mert MUSZÁJ volt meggyalázni a Red Circle párját ritkító jelenetét) a legelrettentőbb példa.

A hangulatkeltés mellett magát a borzongató hangulatot sem sikerült átmenekíteni, amelyet az első rész zseniálisan komponált kétfenekű kommunikációja adott meg. Az az íz, hogy mi most egy titkos, veszélyes, mégis csábító világba nyerünk bepillantást, amely már-már párhuzamos univerzumként létezik a mi kis kispolgári világunkkal. Volt ugyan szánalmas kísérlet ennek reprodukálására is, de az legalább olyan gyönyörű ívben hasalt el az alkotók túl nagyra vágyásán, mintha maga a főhős söpörte volna ki a lábát.

Az elesett hősök sorát zárta az a bajtársiasság, amellyel az első rész bérgyilkos-társadalmát felruházták. Míg ott a nevesített szabályokon kívül tetten érhető volt egyfajta betyárbecsület, és már-már tapintható tisztelet és támogatás övezte hősünket, addig ebben a részben gyakorlatilag már azokat a bérgyilkosokat is ellene fordították, akiken tényszerű okuk lett volna éppen mellette kiállni. Értem én, hogy jól hangzik, hogy egy mindenki ellen, mindenki egy ellen, de azt hiszem, mindenkinek megvan az a társasági hencegő, akinek azért nem hisz senki, mert akkorákat mond. A John Wick 2 épp ilyen lett.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Folytatása következik | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..