Halk rettegés - Csak a szél (2011)

Halk rettegés – Csak a szél (2011)

Fliegauf Bence 2011-ben megjelent filmje, a Csak a szél nem csak egy elképesztően érzékeny, gondolatokat meg- és átmozgató, rendkívül okos alkotás, hanem emellett egy értékes reflexió a 2008-9-es években idehaza zajló romagyilkosságokra is. Biztos van még egy-két ember, akinek rémlik valami ezekkel az eseményekkel kapcsolatban. Nagy nyilvánosságot kapott egy gyilkosságsorozat, amit a köztünk, velünk élő cigányok ellen követtek el. Bevallom, hogy engem mindig megdöbbent, amikor valaki skatulyák, dobozok, előítéletek alapján követ el valamit mások ellen, de az teljesen kiverte nálam a biztosítékot, amit ez a film megelevenít.

Fliegauf azonban bevallottan nem politikai állásfoglalásként készítette el alkotását, így hát érdemes megvizsgálnunk a filmes kultúra, eszközök szemszögéből. Maga a nyolcvanhat perces játékidő egy család egy napját öleli fel, mely ugyan nem hosszú idő, de pont emiatt nagyon is intenzív és arra mégis elég, hogy a nézőnek természetessé váljon az a bőr alá kúszó félelem, amiben ezek az emberek élnek, élhetnek a valóságban. Persze erre ráerősít az elszigeteltséggel, a fel-felzendülő hátborzongató cimbalomfutamokkal, melyekkel még jobban magukra hagyottnak tűnteti fel a főhőseinket a rendező. Emellett kicsit elemeli a valósától, többek között a népmeséket idéző hármas számmal, a legkisebb királyfi tragikus meséje elevenedik meg előttünk. Az anya, a lánya és a fia történetszála fonódik egybe a filmben, mely így a dramaturgiai előnyök mellett széleskörű betekintést is nyújthat a család mindennapjaiba. Különböző küzdelmeket láthatunk, az anyáról, aki két munkahelyen próbálja összeszedni a mindennapi betevőre valót, a lányról, aki amit tud, megtesz, hogy rendes élete legyen, a higiéniától kezdve az iskoláig és a szociális kapcsolatok minimális kiépítéséig és a kisfiúról, aki talán teljesen elveszett, és pont emiatt az újabb rétegű elveszettség miatt ő a legéberebb, aki új búvóhelyet, életet kutat.

Szó van itt a megélhetésről, a különböző hozzáállásokról, a ritmusról, amit ez a lét megkövetel. Fliegauf érzékenyen ragadja meg a feléjük irányuló attitűdöket, nem szájbarágós, mégis egyértelmű. Ez a részletesség ugyanakkor a dokumentumfilm jelleget is erősíti a kézikamera használatával egyetemben. Mindenhova követjük szereplőinket, mindent a lehető legnagyobb természetességgel mutatnak meg nekünk a film készítői a fűbe pisiléstől a reggeli készítésen át az esti lefekvésig. Így még inkább szívbe markoló az az ösztönös rettegés, ami a képkockákból szűrődik át felénk. Az az általános kicsivé, láthatatlanná válás, az a természetes szemlesütés, meghúzódás ami minden fehér emberrel történő interakció során érezhető. Az egyetlen kedves gesztus, ami kívülről érkezik az elhordott ruhacsomag, amit a közmunka vezetőtől kap az édesanya. Nekik ez jut, ez az öröm. Meg a bunker biztonsága, amit minden kívülállótól meg kell védeni, és ami így talán képes lesz őket is megvédeni minden rossztól. Kegyetlen, de fontos eszköz Rio halála is, mely nélkül a film valóban lehetne egy kifordított népmese, így viszont inkább Andersenhez áll közel.

Mindamellett, hogy a film felvillantja ezt a pár érintkezést a társadalommal, alapvetően egy elszigetelt, lezárt világot fest elénk, amely talán nem hiteles kép, de talán nem is ez a cél. Talán ez egy komoly mese, ami nem a világunkat akarja elénk rakni, nem akarja, hogy megvitassuk hol mond igazat és hol hazudik, politikai állásfoglalásunkhoz mérten. Talán inkább arról van szó itt, hogy egy érzést jár körbe a rendező, és lehet, hogy a köré rendezett szituáció nem valósághű, ez a félelem és kiszolgáltatottság viszont valódi.