Arthur király – A kard kipofozott legendája

Arthur király, az Excalibur és a kerekasztal legendáját jó eséllyel mindannyian ismerjük, készült már egy rakás feldolgozás is róla, ahol többé-kevésbé az ’eredeti’ verzió maradt reflektorfényben, ám Guy Ritchie nem finomkodott ennyire, új köntöst adott a poros történetnek.

Arthur (Charlie Hannum) apja, Uther király (Eric Bana) öccse, a gonosz Vortigern (Jude Law) által letaszíttatik trónjáról, a mágikus erejű kardja pedig nyugalomban várja fia visszatérését a középkori Londiniumból, ahol a fiú egy bordélyba keveredve igazi gengszter csávóvá nevelkedik. A visszatérést Vortigern forszírozza némileg Heródes gyerek-gyilkolászására hajazva, minden megfelelő korban lévő fiút próbára tesz, így hősünk sem úszhatja meg a dolgot és az Excalibur visszatérhet tulajdonosához.

Na ha már az áthallásoknál tartunk, a film egy igazi csemegekosár, telides-teli van különböző filmekre, történetekre emlékeztető elemekkel, kezdve az óriási olifántok, akarom mondani ’elefántok’ hadával, az érdekes módon Tó-várost idéző Londiniummal és a karlendítő Vortigern-alattvalókkal. Az egész film alatt kikacsintanak ránk a klasszikus fantasy-sztorik, amiket ez a film még ha nagyon finoman is, de kiröhög. Egyáltalán nem akarja komolyan venni magát, sőt, ami igazán pozitív benne az ez a hányaveti, vagánykodós hozzáállás, ami a legtöbb, heroikusságra építő, hasonló tematikájú filmből kimarad. Persze ettől még jól jöhet egy koherens világ, vagy legalább egy koherens színvonal. Ugyanis bár a két óra alatt láthatunk jó pár zseniális jelenetet, amiktől csak úgy vigyorog az ember elégedettségében, de azért bőven akad olyan is, amin még azért lett volna mit csiszolni. Az akciójelenetek között nincsen közepes, vagy leesett állal szórakozunk a humoros, mégis kemény, tipikusan Guy Ritchie-s megoldásokon vagy unatkozva ásítozunk az elcsépelt és elnagyolt rendezésen. A zene viszont végig hátborzongatóan találó és utólag hallgatva talán még jobban felpörgeti az embert, mint a film alatt, hiszen a legjobb pillanatait idézi fel.

Arthur alakja egyébként egészen jó lett összerakva, bár az önmagával való küzdelmei rettentően sablonosak és szinte semmit nem mutat meg belőlük a film, ami még egy ilyen gengszter-fantasy esetében sem feltétlenül jó húzás, bár az is igaz, hogy a többi szereplő is inkább csak egy körvonal, mint egy igazán felépített és kitöltött figura. Ami viszont tényleg zavaró, az a kardnak és az erejének összevissza, hebehurgya ábrázolása, ugyanis az alapötlet itt is egészen érdekes lehetett volna, hiszen Arthurról a kardra helyezi a hangsúlyt, és annak hatalmas és leírhatatlan varázserejére, ami az őt forgató harcost irányítani képes, ha az hagyja. Ahelyett, hogy ezt látványosan és ténylegesen bemutatták volna, az orrunk elé raktak két csata-jelenetet, ahol szinte semmi nem látszik, olyan kaotikus és pár flashbacket arról, hogyan is került a kard a kőbe és hogyan kovácsolta saját sorsát.

Szóval ha a mérleg két serpenyőjében a ’nézd meg’ és az ’eszedbe ne jusson’ van, azt mondom, az előbbire teszem le a voksom, mert ha nem vársz tőle csodát, garantáltan jól fogsz szórakozni, a néhol megbicsakló rendezés ellenére is!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.