A System of a down zenéjét már egészen fiatalon megismertem és megszerettem, az első megszerzett cédéim között tudhattam az albumaikat és rongyosra hallgattam őket (meg valószínűleg a szomszédok is hallgatták, ha akarták, ha nem – de hát már csak ilyenek azok tini évek 😀 ). Emlékszem, amikor még a legelső MP3-lejátszómat kaptam, amin nem volt olyan sok hely, mint a mai modelleken, az biztos volt, hogy Systemet mindenképpen töltök fel rá. Mivel mind az öt album elég sok helyet foglalt, ezért más zenéknek sokkal kevesebb hely maradt volna, ezért úgy döntöttem, hogy csak a kedvenc számaimat fogom feltölteni. Elővettem tehát egy papírlapot, felírtam a tetejére, hogy kedvenc dalok, majd szépen egymás után elkezdtem hallgatni a számokat, és persze szépen egymás után, kivétel nélkül el is kezdtem felírni őket a lapra. Nagyjából 10-15 szám után áthúztam az egészet, és új listát kezdtem “nem kedvencek” címmel, és mikor végighallgattam az összes dalt, arra lettem figyelmes, hogy egy teljesen üres lapra bámulok a kezeim között. Így történt, hogy végül mégiscsak ment az összes album összes száma a lejátszóra, és a System rajongásom azóta is töretlen.
Tavaly, amikor bejelentették a 2017-es Európai turnét, majd kiugrottam a bőrömből. Mivel a banda egy jó ideje “szünetet tart”, csak nagy ritkán koncerteznek, eddig még nem volt alkalmam rá, hogy élőben is láthassam őket. Gyorsan ki is néztem egy olyan helyszínt és időpontot, ami nincs túl messze, és a vizsgaidőszakot se érinti majd – az utóbbit nehezebb volt összeegyeztetni – így végül a krakkói koncertre esett a választásom, onnantól már csak túl kellet élnem két egyetemi félévet, hogy eljuthassak remélhetőleg életem egyik legjobb koncertjére. Az utolsó két vizsgámra való koncentrálás volt a legnehezebb, mivel Shavo (a basszusgitáros) Instagramon folyamatosan képeket posztolt a többi koncertről, sőt, még kis videórészleteket is megosztott a próbákról, amivel már nagyon meghozta a kedvemet a koncerthez, de még két szakirányos tárgyam várta, hogy csak és kizárólag velük foglalkozzam. Amint letudtam az utolsó vizsgát, másnap hajnalban már utaztunk is Lengyelországba, az utolsó jegyemről a Neptun üzenetet is valahol a Magas-Tátrában kaptam meg (átmentem 😀 ), onnantól már teljesen átadhattam magam a nyaralás élvezésének.
Egy-két városnézős és kirándulós nap után hamar el is érkezett a szombat, utunkat tehát a Tauron aréna felé vettük. Az első előzenekarnak (Red Sun Rising) csak a végére értünk oda, és mire megvettük a kötelező söröket, már a második előzenekar, a Royal Republic pakolt fel. Őket én annyira nem ismertem, de barátom hallott már tőlük pár számot, és remek műsort toltak le, igazán jó hangulatot varázsoltak. A koncert vége felé az Addictive című számukkal pedig kilóra megvettek, ahogy a középső szótagot sokszor ismételgetve énekelték a refrénben, hogy “I’m a-dick-dick-dick-dick-dicted to you!”, végig szakadtam, hogy ennyire idióták nem lehetnek (pedig de 😉 ).
Az előzenekarok után mindenki megpróbált minél előbbre kerülni, mi ugyan jó helyen voltunk, az álló szekciónak az első elkerített részében, de még így is mindenki úgy betömörült, hogy szinte alig lehetett megmozdulni, aztán amikor végre felpakoltak a fiúk és belekezdtek az első számba, a középtájt beinduló vad pogó rögtön át is rendezte a sorokat, és újra lélegzethez lehetett jutni. A hangulat eszméletlenül jó volt, sok remek régi számot eljátszottak (azt nem írom, hogy a kedvenceimet, mert mind kedvenc 😀 ), és fantasztikus élmény volt élőben hallgatni és tombolni rá. A koncert közepe táján valahonnan előkerült egy nagy adag lufi is, igazán különleges élmény volt, ahogy a sok metál rajongó a “Hypnotize“-ra püföli önfeledten a lufikat.
A koncert második felében már kezdtek a hardcore arcok fáradni, úgyhogy néhány szám erejéig én is beálltam a már kevésbé durva pogóba, persze csak a szélébe a feeling kedvéért, az én kis ötven kilómmal annál többet nem mertem megkockáztatni. A zúzósabb számok mellett persze ott voltak a lágyabb és lassabb slágerek, amik alatt kicsit lehetett pihenni, és érdemes volt egy kicsit körbe is nézni, ugyanis lenyűgöző látvány volt, ahogy a “Lost in Hollywood” vagy a “Lonely day” alatt az egész lelátón szinte mindenki a mobiljával világított – a régimódiak öngyújtót lengettek -, az egésznek olyan hatása volt, mintha milliónyi csillaggal tarkított égboltra pillantanál fel.
Termszetesen minden jónak vége lesz egyszer, így a nagyjából másfél órás show-nak is eljött a vége, bár szívem szerint én tomboltam volna még egy kicsit. Persze ezt a másnapi izomlázam fényében már másképp gondoltam, azért mégiscsak kellőképpen elfáradtam a sok ugrálásban, de igazi, felejthetetlen élménnyel – és egy koncert végén benyúlt lufival – tértem végül haza.
