Susan Donovan: Csábíts el!

Ha csak egyetlen modern kori romantikus regényt ajánlhatnék a műfaj szkeptikusainak – férfiaknak és nőknek egyaránt: A Csábíts el! lenne az. Hogy miért? Nos, mert ez a regény a műfaj minden klasszikus „kötelezőjét” magában hordozza, mégis bravúrosan veri a sokévi átlagot. Nyári utazáshoz, vízparton heverészéshez ideális olvasmány.

A történet szerint Audi, azaz Autum Adams – alias ifjabb Házias Helen, minden, csak nem az anyja, idősebb Házias Helen, méltó örököse. Foci és baseball rajongó, kétballábas, csupa szív teremtés, nagyon csillogó, nagyon szerencsétlen örökséggel. Ennek részeként viszi elhunyt édesanyja házipraktikákat taglaló tévéshowját, amely egy őrült zaklató célkeresztjébe állítja. A zaklató felkutatására rendelik ki mellé Stacey Quinn nyomozót, aki legalább annyira szívdöglesztő, mint amennyire jó zsaru. Ám a legbonyolultabb nyomozás mindig az, mikor keveredik a munka a magánélettel, így aztán jócskán betesz a profizmusnak, hogy Audi és Quinn között vonzalom ébred már az első pillanatban, és erre csak rádob egy lapáttal, mikor kiderül, hogy a nő exeinek egyike és továbbra is kitartó hódolója nem más, mint Quinn ősrégi riválisa és haragosa, Tim Burk. Ezt pedig, úgy tűnik, tudja Audi zaklatója is, aki egyre ravaszabb, egyre gonoszabb és úgy mozgatja a szálakat, ahogy mindkét főhősnek a legkínosabb.

Kezdeném talán azzal, amiben ez a könyv átlagos. Aki olvasott már néhány ilyen könyvet, nagyon jól ismeri a receptúrát, amit a Csábíts el! is felhasznál, ezért aztán ezt spoiler nélkül kiadhatom. Adva van egy szexis nő és egy dögös férfi, mindketten, ha lehet minden tekintetben, átlagon felülien festenek. Legalább az egyikük pofátlanul gazdag, a szexuális feszültség az egekben, a vonzalom hamar kibontakozik, majd a párt elválasztja egy piszlicsáré balhé, egy szerencsétlen félreértés vagy valamelyikük személyiségfejlődésbeni hiányossága. Végül mégis újra felismerik, hogy egymás nélkül élni sem érdemes, így ismét egymás karjaiban landolnak, azután boldogan élnek, míg meg nem halnak. Nos, ettől a – valljuk be, Büszkeség és Balítélet óta jól bevált receptúrától a Csábíts el! sem tér el túl sokban, de a bravúr nem is a történet főbb elemeiben, hanem az azok közötti tereket kitöltő eseményekben – és jelen esetben, szövegben! – érhető tetten.

A könyv eseményei ugyanis, kiváltképp a történet elején nagyon lendületesek és dinamikusak, gyorsan épül-szépül Audi és Quinn közötti kapcsolat, miközben, mintegy mellesleg folyik a nyomozás és Quinnel együtt lehet találgatni, hogy vajon ki lehet a zaklató? Eközben nyerünk bepillantást szereplőink magánéletébe és lelki világába és azt kell mondjam, bármilyen sablonosak is az események, a motivációk megalapozottak, mind az egyes szereplők személyes történetét megismerve, mind a lelkivilágukba, gondolataikba nyert bepillantás nyomán, és ez épp úgy igaz a főszereplőinkre, mint a bűnözői oldalra. Ráadásul az írónő szépen keveri gyanúba az ártatlan szereplőket épp úgy, mint magát a zaklatót.

Quinn és Audi egyaránt szerethető karakterek. Quinn eleinte a pimaszságával hódít, majd kibújik belőle a tökéletes álompasi, aki nem csak egy félisten testű, tehetséges ír kopó, aki mesterien játszik a skót dudán és még a kiltben is észbontóan fest, de szenvedélyes szerető, családcentrikus, nősüléspárti férfi, aki egyszerre príma szakács és házias szingli pasi. (Itt jegyezném meg, hogy hús-vér ember legyen a talpán, aki megfelel ennek a mércének, ami – mivel átlagosnak mondható a műfajban – talán a romantikus regények legnagyobb hibája is.) Audi legnagyobb erénye a hatalmas szíve, bármilyen meggyötört, összetört és önbizalomhiányos is. Ez jelenti az egyenes utat a történet fő konfliktusához a pár között, de épp ez ad okot számára a gyors, ugrásszerű, ám megalapozott karakterfejlődésre is. Emellett legjellemzőbb vonása a csetlés-botlás, pláne, ha hazudik magának vagy másnak, és ez a kétballábasság teszi csak igazán szerethetővé.

Rajtuk kívül még akad pár szerethető vagy utálni való mellékszereplő, akik többségükben csupán egy-egy vonásban megragadottak, kevéssé árnyaltak, de a legnagyobb probléma velük az, hogy hiányoznak belőlük a dimenziók, ha a motivációk nem is.

A mű legnagyobb hátránya azonban nem ez, hanem a tökéletesen inadekvát borító a magyar kiadáson. Ez természetesen távolról sem a szerző hibája – hogy is lehetne az? De üzenném a kiadónak/borító tervezőnek, hogy legközelebb olvassa el a könyvet, mielőtt becsomagolja.

A legnagyobb erény, ezzel szemben az író, és természetesen a tehetséges fordító érdeme, aki kiválóan ültette át magyarra a regényt. Ez pedig a nyelvezet. Mert könnyen lehet, hogy magát a regényt csak egy erős közepesre értékelném önmagában, hiszen a romantika átlagos, és a krimi-vonal sem egy Agatha Christie, bár a fordulat valóban meglepő, ám mindent vagy háromszorosára feljavít az írói stílus. Ezt nem is részletezném, csupán egy anekdotával érzékeltetném.

Mikor anno először olvastam a könyvet, egy kisgyermekes barátnőmtől kaptam kölcsön. Annyira magával ragadott, annyira megnevetettett, hogy nagyjából a huszadik oldaltól színes cetlikkel jelöltem a klassz kifejezéseket, ízes, vicces nyelvi fordulatokat, és megbeszéltem a barátnőmmel, hogy veszek neki új példányt, ezt meg megtartom magamnak. Mikor a könyv végén járva ismét látogatást tettem náluk és vittem magammal a jelölőcetlizett példányt is. A hároméves kislánya ránézett a könyvre és megkérdezte: – Kidíszítetted?

Egy szó, mint száz, ha másért nem is, az eredeti nyelvhasználatért már érdemes ezt a könnyed nyári regényt magunkkal vinni a vízpartra.