Szeretem magamat nyaranta azzal szórakoztatni, hogy olcsó romantikus ponyvákkal múlatom a szünetet és ezen indíttatásból tavaly nyáron akciósan szereztem be Laura Griffin kötetét. Idén nyáron sort is kerítettem rá, hogy elolvassam, és bár ez már egy hónapja is megvolt, még mindig nem tudom, hogyan is érzek vele kapcsolatban. Annyit leszögeznék, hogy egynek tökéletesen megfelelt, de hogy egyhamar nem veszem ismét kézbe, az is bizonyos. Az, hogy az írónő más kötetére nem pályázom be később, már távolról sem.
Szokás szerint, kezdjük a történettel: Mia Voss a Delphi center dögös DNS szakértője, akinek nem a legjobb estéje az, amelyen csak fagyiért ugrik le a közeli boltba, ám rablás – és kis híján gyilkosság – áldozataként végzi. Ezzel azonban távolról sincs vége: hamarosan unokaöccsét felhasználva zsarolják rá arra, hogy megsemmisítse egy folyó nyomozás minden bizonyítékát, ami még mindig csupán egy lépcsőfok megpróbáltatásai sorában, mert a zsaroló már a markában tartja. Nem csak szakmai hírneve forog kockán, de az élete is, amelyet csak még bonyolultabbá tesz az ügyében eljáró, latin amorozó nyomozó: Ric Santos.
E kötetben az a megdöbbentő, hogy semmiben sem azt kapod, amire számítasz. Ha romantikus regényként veszed meg, hiányolod a romantikát, ha pedig krimiként szeretnéd tornáztatni az agyad, akkor úgysem jössz rá, ki a gyilkos. Ennek ellenére, mint valamikori CSI rajongó, kifejezetten élveztem a bűnügy és nyomozás részleteit taglaló leírásokat. A technikai és tudományos finomságokat részletező epizódok érthetőek és egyáltalán nem unalmasak, míg a bűnügyet árnyaló apróságokra az írónő oly fifikásan vezeti rá az olvasókat, hogy az már majdnem Agatha Christie modern változatává tehetnék. De csak majdnem, mert Agatha Christie sosem hagyja ki a ziccert, hogy úgy rejtse el a szálakat, hogy azért a gyilkos, jelen esetben üldöző, személye továbbra is kitalálható legyen. Ugyanakkor, ha CSI szemüvegen át nézem, ahol az elkövető személye szinte mindig random és alig néha kiokoskodható a néző számára, akkor az írónő remekül papírformába öntötte a stílust.
A karakterek viszonylag jól megalkotottak. Kifejezetten bájos, ahogy még a saját érzelmeikkel is csak többé-kevésbé vannak tisztában, noha Ric karaktere olykor szükségtelen és motiválatlan kettősséget mutat, amiben sajnálatos módon inkább az erőltetett macsósítást látom, semmint az átgondolt karakterépítést. Mert elvégre egy boldog párkapcsolatért epekedő hímegyed fejét elcsavarni nem ügy. Vele szemben Mia valamivel következetesebben épül fel. Esetében a kettősség sokkal indokoltabban jelenik meg, tettenérhetőbbek a nő alig leplezett, ám annál jobban megmagyarázott hárításai, melyek női büszkeségéből táplálkoznak.
A romantikus szál, mint fentebb írtam, elég vékonykára sikerült, ennek ellenére az a vékonyka szál viszonylag jól kimunkált, és ha kinettózzuk az egyenletből a Ric karakterébe épített szükségtelen macsósítást – hiszen úgyis tudjuk, mi lesz a vége! – akkor elég jól is sikerült. Kifejezetten tetszett, hogy a romantikus jelenetek többsége a műfajra oly jellemző valóságtól fényévekre elrugaszkodott glamúros pátosz helyett többé-kevésbé reális színezetűre sikerült, és a bujkáló párt például nem egy ötcsillagos hotelszoba rejti el, hanem egy lepukkant menedékház.
Az én számban csupán az hagy a romantikus vonallal kapcsolatban kesernyés mellékízt, hogy a beépített macsóskodás melléktermékei a valóságban a kapcsolaton esett szükségtelen sebek lennének, amiben akaratlanul is azt látom, hogy a (fiatal) nők torkán egy olyan egészségtelen ideát igyekeznek finoman letolni, ami a valóságban ritkán végződik Happy End-del. Nevesül: hogy a megzabolázhatatlan, kalandor, vad csődör majd épp annak az – azonosulás alapjául szolgáló – hölgyeménynek juhászodik meg kezes tenyészménné. Lehetne még tovább pszichologizálni azon alapon, hogy a pánikszituáció – és mi lehetne jobb pánikszituáció egy gyilkos üldözésnél? – a legjobb ajzószere a szerelemhormonoknak, hisz ezért járunk horrorra randizni, ám, mint azt tudjuk jól, minden bizonyítványt lehet addig magyarázni, míg a bukó is elégséges, de jelen esetben ezt inkább nem tenném meg. Csak annyit írnék: ezzel a történetszállal nem voltam maradéktalanul elégedett.
Nem voltam maradéktalanul elégedett a minden szempontból inadekvát, fantáziátlan borítóval és a magyar címmel sem, mert a regényolvasás napjai és az azóta eltelt hetek alatt sem sikerült kiokumulálnom, hogy mi a túróért Nincs bocsánat? A címért e vagy Ric, kezdettől fogva jól felfoghatóan csak erőltetett macsó jegyeiért? Gondolom egyik sem talált. De nekem ezek fájnak. Az angol eredeti cím, Unforgivable (avagy Megbocsáthatatlana), ugyan egy fokkal találóbb, de még mindig inkább egy hatásvadász ponyva cím, semmint egy átgondolt fémjelzet, mint aminek a címnek valójában lennie kellene.
Mindezek ellenére azonban a Nincs bocsánat nem egy rossz könyv és végképp nem egy olvashatatlan könyv. Aki kicsit is kedveli a CSI-típusú sorozatokat, az élvezni fogja, hiszen e regény tulajdonképp egy modern krimi papírváltozata.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
