Nem voltak nagy elvárásaim a filmmel kapcsolatban, és ha szigorúan vesszük, Tom Hiddleston volt az okom, amiért igazából vártam ezt a mozit, amiben egyfelől kellemesen csalódtam, másfelől furcsáltam.

A második világháborúban két ellenséges gép lezuhant egy ismeretlen szigeten, azonban a pilóták túlélik a zuhanást, és a háborús események között utolsó leheletükkel is egymásnak esnek, ám mielőtt eldőlhetne, hogy ki öl meg kit, egy óriási lény beleszól a küzdelembe.

Az Amerikai Egyesült Államok bejelenti, hogy kiszáll a vietnámi háborúból és hazahívja katonáit, ebben a kiélezett helyzetben bukkan fel a Monarch egyik vezetője, Bill Randa (John Goodman), aki egy újonnan felfedezett szigetre való utazáshoz szeretne engedélyt kérni. A Koponya-szigetet furcsa legendák övezik, hajók és repülőgépek tűnnek el a közelében, de Randának sikerül meggyőznie a katonaságot, hogy nemcsak hogy engedélyezzék az utazását, hanem még komoly katonai kíséretet is kapjon maga mellé. És bár ő hisz a legendákban, sem a kutatói, sem a kísérete nem veszi komolyan, csupán egy új gazdasági lehetőséget látnak a szigetben, amíg szembe nem találják magukat a Koponya-sziget igazi királyával.

Meg kell hagyni, egy ilyen egysíkú történetbe, mint King Kongé, nehéz új színt vinni, de azért a film alkotói tényleg igyekeztek valami egyedit és modernt bevinni a storyba, és bár ez felemásra sikeredett, legalább a karakterek igazán egyedivé sikeredtek. Bár a humor olykor erőltetettnek bizonyult, még így is akadt olyan, ami betalált. Első és talán legfontosabb dolog, hogy végre nem erőltettek semmiféle szerelmi szálat vagy háromszöget a szereplők között – talán Hollywood is belátja végre, hogy vannak olyan történetek, ahol nincs erre szükség, és felesleges erőltetni.

Bár a Samuel L. Jackson által alakított Preston Packard egysíkú és kiszámítható karakter – plusz Jackson éjszakai álmából felkeltve is el tudja játszani a szerepet –, rajta kívül mindenki egyedi hátérrel és reakciókkal rendelkezett. Különösen Mason Weaver (Brie Larson) fotóriporter jelleme volt igazán érdekes, egy pacifista nő, aki két évet is lehúzott a vietnámi háború fotósaként, és nem kezdték babámnak vagy drágaságomnak szólítani, sem a katonák sem a tudományos személyzet, egyszerűen csak elfogadták, hogy egy nő is utazik velük, aki érti a dolgát. És itt jegyezném meg, hogy végre egy olyan film a Kong: Koponya sziget, ahol a fotográfus nem vacak képeket készít, vagy nem egy elvont és világtól elrugaszkodott személyiségnek van beállítva, hanem valakinek, aki meglátja a pillanatot, amit meg tud osztani másokkal, és amivel hatással lehet a világra.

Kong és a többi szörny digitális megalkotása pedig nagyon szép lett, valódinak ható élőlényeket kaptunk, akik rendelkeztek igazi háttérrel is. És ez volt talán az igazi egyediség a filmben, hogy nem csak beszórtak információkat, aminek nem volt alapja, hanem igyekeztek az alkotók tudományos alapon megközelíteni a dolgokat, és még ha a katonák számára is egyértelműen marhaságnak tűnő geológiai bombák ledobásáról is beszéltek, ennek megvolt az alapja és az oka.

A stáblista végi extra jelenet pedig előrevetíti, hogy több is lehet még ebből a filmből, aminek én kifejezetten örülök, mivel sikerült egy klasszikus és évtizedek óta fennmaradt filmanyagot átemelni a huszonegyedik század nézőinek, és minimum ezt a szórakoztató és egészen összetett színvonalat várom el a közeljövőben is. A Kong: Koponya sziget alkotói elérték azt, amit a Tarzan legendája filmeseinek nem sikerült, továbbvittek egy mitológiát, anélkül, hogy lerombolták volna.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .