Azt a kutya meg a macska! Egy talán gyengébb töltelék epizód után az előzőben kaptunk egy remek kalandot, de a folytatás még azt is felülmúlta. Meg merem kockáztatni, hogy a The Doctor Falls a sorozat történetében az egyik legjobb rész – és nem csak az évadfinálék közül. Van itt minden, és még annál is több: izgalom, szívfacsaró pillanatok, sötét, félelmetes percek, ám ugyanakkor felemelő képsorok is elénk tárulnak. Emellett a történet egyik legfőbb mondanivalója tökéletesen összefoglalja a Doktor munkásságának a lényegét, valamint a jellemábrázolás szintén remek. Egyszóval, le az összes kalappal!

A Doktor (Peter Capaldi) és Nardole (Matt Lucas) az előző epizód történései után végül rátalálnak Billre (Pearl Mackie), akit azonban időközben cybermanné operáltak át, csak az érzelmei maradtak meg egyelőre. Ebben a tettben bűnrészes volt a lány „segítője”, akiről kiderül, hogy a Mester korábbi inkarnációja (John Simm). A Mester az első adandó alkalommal össze is verődik Missyvel (Michelle Gomez), és ketten próbálják véghez vinni ördögi tervüket, ami a Doki tönkretételéből és a cybermanek felvirágoztatásából áll. A Doktor ebben a nehéz szituációban próbál túljárni a két Mester eszén, megállítani a cyberinváziót és megmenteni Billt, ami lehetetlen feladatnak tűnik, de ez az időlordot nem állítja meg. Tizenkettes Nardole-lal és Billel együtt időnyerés céljából az űrhajó azon részébe menekül, amit a cybermaneknek még nem sikerült bevenniük, és a helyi lakosokból hadsereget toboroznak a végső csatára. Vajon sikerül-e a Doktornak az, amit eltervezett, vagy ezúttal elbukik?

Ebben a kritikámban már beszélhetek arról, ami a múltkoriból kimaradt, leginkább a két Mesterről. Nem egy olyan sztorink volt már, amiben a Doki több inkarnációja is szerepelt, de Mesterből eddig csak egy volt a színen. Most visszatért John Simm – ezúttal egy körszakáll kíséretében – és megduplázódott az egy epizódra jutó gonoszság mennyisége, ráadásul pazar a kémia az ő karaktere és Michelle Gomezé között. A két Mester zseniálisan ördögi együtt, néhol vicces volt látni, mennyire imádják egymást (vagyis saját magukat), ráadásul sosem tudni melyikőjüknek mi lesz a következő lépése, és pont ez lesz a lényeg az ő mellékszáluk esetében. Azok alapján, amiket a The Doctor Fallsban látunk, nem bánnám, ha a jövőben elszaporodnának a „többmesteres” részek.

A lezárás – és nem hiszem el, hogy ezt mondom egy szezonfináléval kapcsolatban, de – egyszerűen tökéletes. Steven Moffat hajlamos néha már-már tündérmesébe illő elemeket alkalmazni egyes sztoriknál, ami ez esetben egyáltalán nem baj, hiszen így végül nem marad keserű utóíze az egésznek, és a karakterek is méltó lezárást kapnak, ahogy maga az író is. Ugyan a showrunner váltás előtt még lesz egy karácsonyi különkiadás, de ez az utolsó olyan évadbeli epizód, amit Moffat írt, és úgy érzem megkoronázta eddigi Who-beli munkásságát ezzel.

És ezzel lassan véget ér egy éra a Doctor Who történetében, hiszen karácsonykor jön a Tizenhármas, valamint az új vezető, úgyhogy várom is meg nem is az idei ünnepi szezont. Addig azonban még több mint három hónapot várni kell.

Szerző

Avatar
Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..