“Megízlelni valamit: gyönyörűség; leírni ezt a gyönyörűséget: művészi aktus, de az igazi műalkotás végeredményben a mások ünnepe.”
Muriel Barbery francia írónő nagyon magasra tette a mércét A sündisznó eleganciájával, ami azonnal belopta magát a szívembe. Ezért aztán nem kevés elvárással kezdtem bele ebbe a rövid kis könyvbe, melyben ismét ikerült megragadnia az élet egyszerű pillanatait.
Pierre Athens a világ legnagyobb étteremkritikusa, a gasztronómia pápája, az ínyenc lakomák fejedelme. És negyvennyolc órán belül meg kell halnia. Ezt ő is tudja, de nem törődik vele, mert a halál kapujában egy ízlelőbimbói közt vagy inkább a szívében motoszkáló íz nyomába ered. Érzi, hogy ennek a gyermek- vagy kamaszkorból ismerős íznek többet köszönhet, mint élete összes pompázatos lakomájának. És emlékezik. Hol elandalodva, hol őrjöngő izgalomban kóborol az emlékek útvesztőjében, fejest ugrik a régmúlt fazekaiba, és vidékek és illatok, szagok és ízek, fűszerek, mártások, vadhúsok, halak és először ízlelt alkoholok között bejárja a gyermekkor tengerpartjait és kertjeit, séfek boszorkánykonyháit. S míg kutat, számot vet vele feleség, gyerek, barát, szerető, macska. Vajon marad-e idő, hogy meglelje, amit keres?
Annyira tudtam volna szeretni ezt a könyvet, ha mondjuk kétszer ilyen hosszú. A legmélyebb részletekig belemegy az ételek leírásába, tényleg igazi költemény az ízekről, de örültem volna, ha a szereplőket is legalább ilyen jól megismerjük. Így sajnos kicsit kevés volt, tulajdonképpen az egész annyi, hogy a haldokló Pierre Athens gondolkozik kajákról, és próbálja megtalálni azt a bizonyos ízt, amire vágyik, a többiek meg róla gondolnak – többnyire – csúnyákat.
Az írónő stílusa továbbra is magával ragadó, jó volt ismét visszatérni a Grenelle utcai társasházba, még ha egy egészen más történet erejéig is, mint a Sündisznóban. Egyébként ha valaki már olvasta azt, akkor egy kellemes meglepetés érheti, ugyanis Renée, minden idők legmenőbb házmesternője is felbukkan egy fejezet erejéig.
Lehet, hogy én is kajasznob vagyok, de kifejezetten szeretek ételekről olvasni. Olyan jó, meg gusztusos, meg illatos, meg nyimm-nyamm. Az ételekről szóló részekkel nem is volt baj, és ötletes volt, hogy a főhős szemszögéből íródott fejezetek mind valamilyen kaja köré fonódtak, de igazán lehetett volna olyanabb, mint a Sündisznó. Mármint a kidolgozottságot illetően. Ettől függetlenül így is nagyon hangulatos volt, és a vége pont olyat csattant – inkább koppant –, amikor Pierre megvilágosodott. Néha a legegyszerűbb dolgok okozzák a legnagyobb boldogságot.
Szerző
- Szerkesztő
