Nem értem a problémát – Kingsman: Az aranykör (2017)

Nem szeretek egy film megnézése előtt kritikát olvasni, mert egyrészt általában másként szoktam vélekedni az adott műről, mint a cikkíró, másrészt pedig nem szeretem befolyásolni magam. Minden óvatosságom ellenére néha-néha azért belefutok egy-egy elemzésbe, és amit a Kingsman: Az aranykörről olvastam, mind negatív volt, emiatt kicsit félve ültem be a moziterembe. Azonban szerencsére a végén mégis elégedetten távoztam, mert én egyik felhozott problémát sem véltem felfedezni a második felvonásban.

Egy évvel a Valentine-akció után Töki (Taron Egerton) átvette Galahad helyét és nevét a Kingsmannél, és zajlik tovább az élet amíg Charlie Hesketh (Edward Holcroft) – aki anno együtt volt a tréningen Tökivel, ám a végén nem vették fel – egy konfrontációt követően felrobbantja a Kingsman londoni főhadiszállását és az összes aktív ügynököt, Tökit és Merlint (Mark Strong) leszámítva. A Kingsman életben maradt két embere követi a vészhelyzet esetén előírt protokollt, így jutnak el az ügynökség amerikai párjához, a whiskeyfőzéssel foglalkozó Statesmanhez Kentuckyba. Töki és Merlin az amerikaiakkal karöltve nyomozni kezdenek, és mint kiderül, Charlie a világ legnagyobb drogbárónőjének, Poppy Adamsnek (Julianne Moore) dolgozik, aki a termékei fogyasztóira végzetes kórt küld. A gyorsan fejlődő betegségre a gyógyírt csak Poppytól lehet beszerezni, és a bárónő pontosan ezzel a ténnyel szorítja sarokba a világ vezetőit, közte az Egyesült Államok elnökét (Bruce Greenwood) – ha nem írják időben alá az egyezményt, amiben világszerte legálissá teszik az összes drog használatát, Poppy emberei nem osztják szét az ellenszert, és milliók halnak meg. A Kingsman és a Statesman ügynökei Poppy embereivel küzd, hogy térdre kényszerítsék a nőt, valamint hogy az ellenanyag a világ összes pontjára megérkezzen időben.

Azt meg kell hagyni, hogy még két óra húsz percbe is nehéz egy ennyi karakterrel és mellékszállal operáló sztorit besuvickolni, úgyhogy azt megértem, hogy ezen a téren akadnak kifogásolni való elemek. A legtöbben – azok közül, amit olvastam és hallottam – viszont azt hiányolták, amit az első részben láttak, holott Az aranykörben minden megvolt, ami az elődjében: a morbid, sokszor abszurd és parázna humor, az epikus, ugyanakkor halál laza harcjelenetek, a lehetetlen ám király fegyverek és egyéb kütyük; egyszóval ismét tökéletes egyensúlyban volt az elegancia és az erőszak. Igen, a történet bugyutának hat, de a pösze, celebrabló megalomán Valentine, aki szó szerint megőrjítette az embereket sem hat sokkal komolyabbnak, és pont emiatt jó mind a két film.

Az újonnan behozott karakterek, valamint a Statesman titkosszolgálat múltja is tökéletesen épül a cselekménybe, és érdekes párhuzamokat vonnak a két ügynökség között. Ami nekem a legjobban tetszett az az, hogy míg a Kingsmannél ókori lovagok adják az ügynökök fedőneveit, addig a Statesmannél alkoholos italok látják el ugyanezt a feladatot: a főnököt Pezsgőnek (Jeff Bridges) hívják, míg van itt Whiskey (Pedro Pascal), Tequila (Channing Tatum), sőt Gyömbér (Halle Berry) nevű kém is. Julianne Moore főgonosza pedig egyszerűen fantasztikus: Poppy az a típus, akitől – az alapvetően komikus természetétől eltekintve – azért tényleg lehet félni, hiszen az egyik kezével simogat, a másikban viszont élesre fent kést ad, és a legkisebb ellenállástól is megy a csatlós a darálóba.

Egy szó mint száz, ha tetszett a Kingsman: A titkos szolgálat, nagy eséllyel Az aranykör is fog, hiszen minden megvan benne, ami az elődjét olyan naggyá tette, sőt, még egy picit tovább is vitte azt. Van, akinek ez már sok, de biztosan lesz olyan rajtam kívül, akinek ez így pont jó.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.