Igazából nem voltak komolyabb elvárásaim a felélesztett Dinasztia sorozattal kapcsolatban, sőt szinte biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem fog érdekelni a széria – nos, igazam is lett, de hogy ennyire, na, azzal nem számoltam.

Fallon Carrington (Elizabeth Gillies) nem teketóriázik, ha üzletről van szó, mindent megszerez magának, és ha kell, hagyja, hogy a férfiak uralta világban azt higgyék róla, hogy nem ért az üzlethez, így pedig előnyös információkhoz jut hozzá, amivel apja cégét meg nagyobb és még jövedelmezőbb birodalommá teheti. Ugyan szereti a családját, azért azt még jobban szeretné, ha apja végre visszavonulna és ő vehetné át a hatalmas Carrington birodalmat. Apja hívására hazautazik, és még bátyját, a fekete báránynak számító, jótékony Stevent (James Mackay) is meggyőzi, hogy tegye félre apjával szembeni fenntartásait, mert most biztos benne, hogy a várva várt eléptetése lesz bejelentve.

Csakhogy Blake Carringtonnak (Grant Show) esze ágában sincs lemondani a cég irányításáról, és ahelyett, hogy lemondana róla, inkább bemutatja úgy menyasszonyát, a PR részlege vezetőjét, Cristal Florest (Nathalie Kelley). Ezzel pedig megkezdődik a háború Fallon és Cristal között, ahol egyik résztvevő sem fél attól, ha be kell mocskolnia a kezét.

Igen, én még abba a korosztályba tartozom, akinek nem volt sok választása, ha tévét szeretett volna nézni, mikor még nem volt sem internet, sem torrent, sem rendes kábelszolgáltató, így sokszor azt kellett nézni, ami ment a tévében és pont. Az 1981 és 1989 között futó Dinasztia pedig pontosan ilyen sorozat volt – csak úgy, mint a Dallas – a The CW pedig úgy döntött, feléleszti a gazdagok drámáját és intrikáját, és megpróbálja 21. századi köntösbe bújtatni – mondjuk utóbbi egész jól ment.

A Dynasty pontosan az, ami egy gazdag családi dráma, amerikai szappanopera, ahol mindig mindenki rejteget valamit, mindenig mindenki megbocsájt, de azért a háta mögé néz, és ahol nagyrészt azért történnek meg dolgok, mert az írók ezt kemény akarattal végigviszik a karaktereken, nem pedig azért, mert egy plasztikus és kézzelfogható szereplő ezt a döntést hozná az adott helyzetben.

Ismét kapunk sok szép szereplőt, aki iszonyatosan dögösen néznek ki, rázzák a rongyot, isszák a pezsgőt, és mindeközben szövögetik gyémántokból készülő hálójukat. Nehéz megmondani, hogy mit tartogat a néző számára egy ilyen széria, mert annyira klisés, hogy szó szerint minden megtörténhet, meg annak az ellenkezője is.

Ahogy bevezetőmben írtam, biztosan tudtam, hogy nem lesz nézős számomra a sorozat – és őszintén, el sem tudom képzelni, hogy mégis milyen célközönségnek született ez a sorozat. A tiniknek túl felnőttes, a felnőtteknek túl tinis, aki pedig a régit szerette, annak meg túl modern. Ennek fényében nem is jósolok neki nagy jövőt.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .