Nárcisz balladája – anyám! (2017)

Igazából nem tudnék nyomós okot mondani arra, miért ültem be az anyám!-ra. Korábban olvastam arról, mennyire megosztó a film, ez pedig egyből érdekesebbé tette számomra, meg hát péntek este volt, úgyhogy gondoltam, miért is ne kanyarodjak a mozi felé? Mivel ez volt életem első Aronofsky filmje – tudom, van mit bepótolnom –, és néhány rajongó szerint az anyám! közel sem tipikus alkotás a rendezőtől, így azt hiszem, sikerült mindenféle prekoncepció nélkül beülnöm a terembe, és talán pont emiatt vált számomra élvezhetővé a végeredmény.

A sztoriról nehéz mesélni, mert ha csak az alapokat vesszük, akkor nem történik sok minden, viszont ha jobban kifejteném, az meg már túl spoileres lenne. A lényeg röviden az, hogy van egy házaspár, ami áll egy költőből (Javier Bardem) és egy feleségből (Jennifer Lawrence), akik a civilizációtól távol, egy még építés alatt álló házban laknak. A költő egykor sikeres volt, ám újfent írói válsággal küzd, így nem tud alkotni, ez pedig kihat a párkapcsolatára is. A feleség eközben megtesz mindent, hogy támogassa férjét, valamint hogy elkészüljön közös, és amúgy nem kicsi kuckójuk. Az idillt azonban időközönként megzavarja pár hívatlan vendég, akik eleinte kiélvezik a pár kedvességét, majd egyre szemtelenebbül beleavatkoznak a magánéletükbe, ami még több konfliktust szül a házasok között, akik ezáltal még jobban eltávolodnak egymástól.

Aki egy ütős horrorfilmre számít, az nagyot fog csalódni, hiszen az anyám! – bár egyik pillanatban sem tündérmese –, azért a horrortól picit messze áll. Én inkább egy erős szimbolizmussal átitatott lélekthrillernek mondanám, ami ugyan meglehetősen döcögősen kezd, de amint beindul, nincs megállás – egészen az utolsó két jelenetig, amik egyszerre hatnak ébresztő pofonként, és adnak hozzá a nyomasztó érzéshez. Az, hogy miről szól ez az alkotás, nehéz megfogalmazni, hiszen – pont a szimbolikus mivoltából kifolyólag – mindenki mást lát a sztoriban, és másfajta következtetéseket von le belőle. Egy olyan felállást látunk, amiben minden szereplő függ valakitől vagy valamitől: a költő mások rajongásától, a feleség a költőtől, a vendégek a pártól, sokszor egymástól, sőt, még magától az épülettől is. Ennek az erős függésnek aztán meg is lesz az eredménye a film tetőpontjában, az ebből fakadó káosz pedig számtalan formában elevenedik meg előttünk – a bezártságérzet és a kontroll totális elvesztése a végére a nézőket is nyugtalanná teszi.

Rengeteg színész felbukkan a filmben, milliónyi szerepben, úgyhogy érdemlegeset csak a két főhősről tudok szólni. Jennifer Lawrence-ről tudjuk, hogy jó, és most is megfelel az elvárásoknak – ugyan nem ez lesz élete alakítása, de nem is okoz csalódást, kihozza karakteréből a maximumot. Javier Bardemtől viszont gyakorlatilag az első pillanattól kezdve rázott a hideg. Valamiért már korábban is viszolyogtam tőle, ám a creepységet most elég magas szintre emelte, és bizony volt is okunk félni a költőtől, hiszen egy rendkívül mérgező személyiségről van szó.

Így, hogy én is láttam, már értem, miért ilyen megosztó film az anyám!, és valóban nem is ajánlanám akárkinek. Viszont, aki úgy érzi, hogy végig tudja nézni elvárások nélkül, és szereti az erős szimbolizmust, az szerintem nem fog csalódni benne.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..