Zombik mindenhol! – State of Decay Breakdown&Lifeline

Mivel 2017-ben jön egyik kedvenc zombis játékom, a State of Decay folytatása úgy éreztem, hogy bár egy cikk már született a játékról, valamint az egyik DLC-ről az évek folyamán, ez még közel sem volt elég egy végleges összesítéshez. Nos, ez ma be lesz pótolva! Gépfegyvert a kézbe, kocsit beindítani, most következik a példátlan leszámolás és a katonai zűrzavar avagy a State of Decay Breakdown és Lifeline.

De kezdjünk csak mindent az elején: történetügyileg (már ha beszélhetünk olyanról) a Breakdown valamennyire követi a játék történeti fonalát. Egy random szereplőként kezdünk el rohangászni, túlélőket keresünk és visszakapjuk örök kommunikátorunkat, Lilyt, aki persze folyamatosan mondja, hogy mit kéne és milyen hamar csinálni. Ezzel csak annyi a bökkenő, hogy ha még épségben képes is vagy eljutni a túlélőkhöz, szó szerint a szomszédba nem tudsz úgy átmenni, hogy ne támadna meg egy feral, vagy legalábbis egy hordányi elmekóros. Amikor az ember már kezdi azt hinni, hogy az alapjátékban lévő dolgok voltak hardcore nehézségűek, akkor kap egy hatalmas pofont egy samukalapáccsal, amit a Breakdown szorongat. Napközben is húzós a helyzet, kocsi nélkül nagyjából mozdulni nem lehet, de az meg sajnos légypapírként vonzza a zombikat – és akkor még csak a nappalról beszéltem.

A Lifeline ezzel szemben már nem az unalomig ismert völgyben játszódik, hanem a nagyvárosban, és egy ottragadt katonai egység tagjaiként rójuk a zombiktól hemzsegő utcákat. Itt persze az elsődleges célunk a túlélés mellett az is lesz, hogy meg kell találnunk a fertőzés okát, és elviekben lehet esély a gyógymódra is – ha megtaláljuk a megfelelő információval és/vagy tudással rendelkező személyeket, és azok életben is maradnak. Egy viszonylag szép outposton tengetjük napjainkat sok szép tölténnyel, sajnos az a kár, mert
nagyon gyakran kell őket használni. A normál a küldetések és anyagbeszerző körutak mellett sajnos el kell szenvednünk a különféle hordatámadásokat, amik a bázist érik, és a lehető leggyorsabban kell azokat leverni. Ezek a támadások hála az égnek nem annyira vészesek, mint a Breakdownban, de eléggé intenzívek ahhoz, hogy szétkalapáld a klaviatúrát.

Grafika, a harci dolgok és maga úgy a játékmenet semmit nem változott, annyi volt az érdekes (bár logikus, valljuk be) számomra, hogy a Lifelineban lévő túlélő katonáknak sokkal nagyobb mind a fizikai ereje, mind az állóképessége – ezzel némileg könnyebbé téve a kedves játékos életét. A hordák ha lehet, még veszélyesebbek, mint korábban és sajnos a kelleténél
többször lehet találkozni a nem kívánt freak-zombikkal. A screamer még nem vészes, mert az simán ellehet gázolni, a hegyomlás juggernaut vagy az örökzöld feral azonban már koránt sem annyira jó dolog.

Az alapjátékot is nagyon szerettem, és bár a DLC-k nem múlják fölül, azokat is csak ajánlani tudom. Egyrészről megvan a kellő parafaktor – hiszen nem egy imát kell elmondani azért, hogy ne hozzon össze az élet a fentebb említett kis aranyosakkal – és poszt-apokaliptikus érzet, másrészről meg tényleg van az embernek egy olyan érzete, mintha benne lenne a játékban – és ezt kevés másik game tudja elmondani magáról.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..