Olvastál már ma valami igazán kiábrándítót? Még nem? Akkor olvasd el a Szuicidrománcot! Ez a könyv kicsit sem vidám, nem kedves, nem romantikus és tulajdonképpen semmi jó nincs benne. Épp ezért nagyon furcsa amikor mégis azt kell mondanom, hogy egy állati jó könyv. Keményen belerúg az olvasóba, nem tisztel semmit és senkit – és pontosan ez a gátlástalanság az, amely megadja a regény varázsát.
Könyvünk főhőse Viktor. Viktor, aki agorafóbiás, mániákusan követ pszichológusokat, valamint viktor-kórban is szenved. Hogy mi az a Viktor kór? Nos, az úriember imádja a filmművészetet. Annak gyönyörű művésznőit pedig még inkább. Olyannyira imádja őket, hogy minden alkalommal beleszeret az aktuális hősnőbe, hogy aztán a következő film alkalmával dobja is. Így ismerkedik meg Beatrix-szel, aki nem Viktor-kóros, ellenben telefonos prosti. És nem mellesleg igazán jó hallgatóság. A nő azonban ennél sokkal nagyobb álmokat sző. Történelemmé akar válni. Erre a legjobb módnak pedig azt találja, hogy öngyilkosokat segít a halálba. Viktor szerepe pedig a búcsúlevelek megírása, amelyekben az áldozatoknak olyan életet alkot, amilyenről csak álmodtak.
Viktor és Beatrix beteges nem-románca a könyv leglényegesebb momentuma, ami köré tulajdonképpen minden szerveződik. Merthogy Beatrixnek van egy apró hibája – nem hasonlít semelyik színésznőre sem. Nem úgy Glória, a színésznő, aki minden este más hősnőt alakít, beteljesítve ezzel Viktor álmait. A könyv lapjain Viktor úgy őrlődik a két manipulatív nő között, mint a vágásra váró disznó. És tulajdonképpen pontosan egy ilyen helyzetben is van. Hiszen mindketten az önös céljaikra használják ki és előszeretettel veszik rá olyan dolgokra, amiket valójában kicsit sem akar.
Mindezt a történetszálat pedig természetesen csak fűszerezi a több tucat öngyilkos-jelölt története, akik a pénzt hozzák a két főszereplő markába. Ha kicsit azonban mélyebbre nézünk, rájövünk, hogy mindez csak sallang. A történet ugyanis nem az öngyilkosságról szól, nem Viktorról, nem Beatrixről, de még csak nem is Glóriáról! De nem ám! Hanem az emberi kapzsiságról. Hogy milyen betegesen is vágyik az ember arra, hogy maradandót alkosson.
Merthogy ebben a könyvben az egyetlen szereplő, akinek esze ágában sincs halhatatlanná válni, az Viktor. Ennek ellenére belekeveredik olyanok játszmájába, akik semmitől nem riadnak vissza annak érdekében, hogy megismerjék a nevüket. Gyilkosság, ön- és közveszélyes akciók, manipuláció, hazugság. A fájdalmas vágy arra, hogy odafigyeljenek ránk, hogy fontosak legyünk. Miközben Beatrix mindenáron el akarja hitetni az áldozatokkal, hogy nincs értelme élni, ő maga foggal körömmel küzd azért, hogy híres legyen és hogy Viktornak ő lehessen a nagybetűs NŐ.
Mindennek a hátterében pedig megbújik az a fájdalmas élettörténet, amikor rájövünk, hogy mindez azért történhet egyáltalán meg, mert borzasztó érzés, amikor nincs kihez fordulnunk. Amikor esténként nincs senki, aki hazavár. Amikor egy rossz nap után senki nem nyom a kezünkbe egy bödön csokifagyit, hogy ettől majd jobb lesz. Nem mintha jobb lenne, de akkor egy percig elhisszük mégis – mert valakit érdekelt.
A Szuicidrománc nem szép történet, ellenben maradandó. Beléd rúg, földbe tipor és egy életre megjegyzed azt a kifejezést, hogy Viktor-kór. Ha nem akarsz rózsaszín felhőkön lebegni, ha akarsz valami fájdalmasan őszintét – akkor ez lesz az a könyv.
Szerző
