A minap olvashattátok Robin O’Wrightlyval készült interjúmat, amelyben már szó esett a hamarosan megjelenő Tripiconi sztori címet viselő könyvsorozatának első részéről, Az amulett rejtélyéről. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még megjelenés előtt olvashattam a történet kezdő kötetét és bár fenntartásokkal viseltettem a könyv iránt – mégiscsak a tizenéves korosztály az elsődleges célközönség – teljesen elragadott magának a történet. Mondhatni, ha újra tizenéves lennék és nem Philip Pullman: Az északi fény című könyvét kapnám édesanyámtól ajándékba, hanem ezt, akkor bizony életem végéig elkísérne, mint kedvenc könyvem.
A történet Tripiconban játszódik, főleg Minoris szigetén, ahol az uralkodó család, vagyis a Pontik laknak. Nyár van, a kishercegek és hercegnők unatkoznak, mert a felnőttek fő elfoglaltsága az ország és az emberek jólétének szinten tartása, valamint Tripicon erőteljes titkolása a világ elől. Vajon miért? Azonban egyik nap, amikor az egész család felkerekedik és elindul a tengerpartra, odaérve nem mindennapi dolgot fedeznek fel. Arabella kishercegnő ugyanis talál egy tinédzser fiút és egy különös nyakéket. A fiúban még pislákol az élet, de ha nem sietnek, akkor már nem sokáig. Innentől pedig kezdetét veszi a rohanás az idővel, hogy meg tudják menteni az ismeretlen fiú életét. Nem csak az aznapi tengerparti kalandjuk áll a feje tetejére, de az elkövetkező napjaik és talán az egész életük is. De ki ez a fiú? És mi az a furcsa ékszer, ami nem sokkal mellette hevert?
A karakterek, főleg a gyerekek kifejezetten édesek, aranyosak, okosak és cserfesek. Annak ellenére, hogy az ismeretlen fiú felforgatja a napjaikat, őszinte aggodalom, kíváncsiság és segíteni akarás van bennük. A felnőttek pedig próbálnak teljesen megfontoltan cselekedni, hiszen az ő döntéseik következménye nem csak a szűk családra terjed ki, de az ismeretlen fiúra és egy egész országra is. A kormányzónő, Larissa nem tudta belopni magát a szívembe, holott megértem a viselkedését, a bizalmatlanságát, hiszen az ő vállán nyugszik a legnagyobb teher, mégis az én romantikus lelkemnek eléggé ellenszenves volt.
Karakterfejlődés egyes szereplők szempontjából észrevehető, de mivel egy öt kötetes sorozatról van szó, ezért nem is vártam, hogy az első könyvben hatalmas fejlődés lesz majd tapasztalható.
A helyszínleírások is szuperek. Tripicon fantasztikus természeti adottságokkal rendelkezik. Bár a szigetcsoport földrajzi elhelyezkedése kétséges és a térképeken sem található meg, Robinnak egy csodás látványvilágot sikerült lelkiszemeim elé varázsolnia. A palota kertjét fákkal, bokrokkal teleültetett csupa zöld környezetnek, míg a tengerpartot helyenként sziklákkal tarkított, de főleg homokkal borítottnak képzeltem el. Én is szívesen élnék ilyen környezetben, de ha más nem, akkor a következő nyáron nagyon jó lenne ott pihenni legalább egy hetet.
Az írónő stílusa egyszerűen fenomenális. Úgy indultam neki a könyvnek, hogy „Na akkor most megpróbálom elképzelni, hogy tizenéves tini vagyok.”, de annyira olvasmányos, tele van fordulatokkal, fantasy elemekkel, sokszor kifejezetten humoros hangvételű és az engem mindig elvarázsoló pislákoló tiniszerelem sem hiányzik. Ahogy már írtam, érdekes karakterekkel dolgozik és nem kell tizenévesnek lenni ahhoz, hogy az ember – akár felnőtt fejjel is – élvezze a történetet. Itt jegyezném meg – kicsit visszakanyarodva a szereplőkhöz –, hogy kifejezetten negatív karakter is játszik a történetben, de őt egy kicsit később ismerhetjük meg.
Sok érdekes – egyik-másik még számomra is újdonságnak ható – szó található a könyvben, amelyek észrevétlenül fejlesztik a fiatalok szókincsét és bővítik a tudásukat. És ha éppen nincs a közelben senki, akinél rá lehetne kérdezni egy-egy szó jelentésére, akkor a könyv végén található többek között a Tripiszótár, amely nagy segítséget tud nyújtani. Olyan szavakkal és kifejezésekkel lehet megismerkedni, mint például a biometrikus adat, a konteó vagy az enigma, de arra is választ ad a szószedet, hogy mit csinál az, aki éppen tüspöng. A szószedeten túl a kötet végén kapott helyet Tripicon és a szereplők részletesebb bemutatása is, valamint egy nagyon jó összeállítás abból, hogy a szereplők neveit hogy kell kiejteni.
Nagyon tetszett továbbá, hogy a felnőttek világát alkotó dolgokat, mint például a jelzáloghitel lefordítja a gyerekek nyelvére és IGEN, el tudja magyarázni, hogy az valójában mi a csuda. Ez a könyv nem csak szórakoztató olvasmány, de hasznos is.
Illik megjegyeznem, hogy a szöveg nyelvhelyesség ügyében is első helyen áll most nálam, mert a majdnem ötszáz oldalon belül, ha három elütésre leltem rá és ez a legutóbbi olvasmányaim miatt kifejezetten üdítően hatott rám. Nem vagyok nyelvtannáci, de úgy gondolom, hogy egy irodalmi mű igenis legyen nyelvtanilag helyes, ezt pedig itt megkaptam.
Az egyetlen dolog, ami számomra egy kicsit – nem is negatív, nem ez a jó szó rá – elgondolkodtató volt, hogy a fiataloknak, akik még nem váltak mentehetetlenül könyvmollyá, talán húzós lesz a több mint négyszáz oldal hirtelen. Azoknak, akik nem szoktak ekkora terjedelmű könyveket olvasni biztosan, de szerintem nem kell megriadni ettől az adattól, mert valóban olvastatja magát a történet. Ezt olyannyira teszi, hogy amikor befejeztem az az érzés kavargott bennem, hogy „Ebből kell még!”
A történet viszont nagyon jól tagolt. A fejezetek nem hosszúak, így nem okozhat gondot olvasás közben, ha például le kell szállni a buszról/vonatról/villamosról/űrrepülőről, mert jó eséllyel az aktuális fejezet végére ér az olvasó.
Szóval én bátran ajánlom 10-12 éves kortól – talán hamarabb is, hisz a legifjabb Ponti gyerkőc kilenc éves – bárkinek, aki szereti az izgalmas, fordulatos történeteket és szeretne elmerülni egy titkos és titokzatos, meglepő újdonságokkal kecsegtető történetben.
Szerző
