Anette Olzon & Jani Liimatainen: The Dark Element (2017)

Jani Liimatainen a finn melodikus metál banda, a Sonata Arctica gitárosa volt, a formációtól kezdve egészen 2007-ig. Távozása után sem hagyott fel teljesen a zenével, hiszen jó néhány projektben szerepelt, leginkább ismertebb finn zenészekkel. A gitáros legújabb műve a The Dark Element címre hallgat, amit a másik északi nagyágyúból, a Nightwishból 2012-ben kivált Anette Olzonnal közösen készítettek el. Amióta bejelentették, hogy alakulóban van ez a lemez, azóta tűkön ültem, hogy meghallgathassam, mert szeretem mindkét közreműködő zenészt, és rendkívül kíváncsi voltam arra, milyen is lesz majd közös munkájuk gyümölcse. A végeredmény nagy általánosságban véve az, amire számítottam, bár időnként azért akadnak meglepetések – némely semleges érzést hagyott bennem, a legtöbb azonban pont, hogy pozitívat.

Az album a címadó dallal, a The Dark Elementtel indít, és úgy gondolom, méltóbb kezdése nem is lehetett volna ennek a darabnak: egy pörgős, mégis időnként légies számról van szó, ami tökéletesen ötvözi – nem véletlenül – a Sonata Arctica és a Nightwish hangzásvilágát, néhol bátor, ám rendkívül ütős billentyűtémákkal megspékelve. Ezt követi a My Sweet Mystery, ami egy kicsit izmosabb szimfonikus betéttel simán helyet foglalhatott volna egy Nightwish CD-n, a kórus pedig másodpercek alatt bevájja magát a hallgatók fülébe – én első hallás után órákon keresztül dúdoltam még, úgyhogy le kellett öblítenem ezt az élményt egy újrahallgatással. A Last Good Day egy fokkal visszafogottabb dal, ami lírainak indul, ám középtempójúvá növi ki magát a végére, és gyönyörű karcos szintikíséret megy végig alatta. Ezután a Here’s To You melodikus riffjei következnek, ami körítésként brutális többrétegű háttérvokált, valamint egy eléggé „odamondós” dalszöveget kapott. Az első „lassú pihenő” a Someone You Used To Know-al jön el, aminek során már az akusztikus gitár is előkerül, ami szépen támogatja a könnyed szimfonikus hátteret, és Anette is végre megmutathatja a hangja líraibb oldalát. Ezek után a Dead To Me egy hidegzuhany erejével hat, és számomra ez a szám az album egyik fénypontja, hiszen van itt minden: agresszív gitár és ének, hörgés a háttérben, de mindezek mellé befért még egy tapétaszaggatóan kemény refrén is.

A Halo pompásan ötvözi mindazt, amitől a korábbi dalokat is olyan jó hallgatni: előtérben a színes billentyűtémák, a pazar, fülbemászó kórusok, a frappáns dalszöveg, valamint egy pillanatra visszatér a dobgitár is. Az I Cannot Raise The Dead első hallásra egy picit furcsa nóta, hiszen nekem először az a gondolat ugrott be, hogy talán lassú számként jobb lenne, de aztán ahogy bontakozott ki szépen a dalocska, úgy kellett rájönnöm, hogy jó ez így középtempósan is. A The Ghost And The Reaper az album második csúcspontja, és számomra a legepicebb az egész repertoárból: végtelenül dallamos, remekül keverednek benne a különböző stílusjegyek, Anette lazán hozza magával az erőt, ami ehhez a számhoz kell, és ismét Nightwishal kapcsolatos flashbackjeim támadtak. A Heaven Of Your Heart ismét egy ballada, ami még az elődjét is túlszárnyalja: a dallamvezetés néhol picit szokatlan, a libabőr viszont garantált az utolsó pillanatig. A művet az Only One Who Knows Me zárja, ami egy félig középtempójú szerelmes szám – a többihez képest kissé egyszerűcske, azonban ennek a refrénjétől sem fogunk egy ideig szabadulni. Bónuszként felkerült még az lemezre a korábban hallott Dead To Me akusztikus verziója, ami meglehetősen érdekes választás, ám ebben a variációban jobban érződik és hallatszik Anette énekének nagyszerűsége.

Mindössze egyetlen bánatom van a The Dark Elementtel kapcsolatban – na jó, kettő. Először is, azok után, hogy megalapozzák a hangzásvilágot (ami nagyjából az első két-három dalban megtörténik), onnantól kezdve nem igazán bevállalós az album, hiszen a legtöbb darab a betonbiztos elemekre épít: a színes és olykor bátor billentyűjátékra, valamint a dallamos gitárra és kórusokra. Mindez már önmagában is jó, de néha vannak azért meglepő zenei fordulatok ezen a lemezen, és ebből kellett volna több. Másodszor, amiből még több kellett volna azok maguk a dalok: tudom, ne legyek telhetetlen, de ha a bónuszt nem nézzük, akkor összesen van tizenegy számunk, amiből mindössze háromnak a hossza megy túl az ötperces határon, a többi mind a négyperces, biztonságos sávban mozog, így az össz játékidő pont egy óra alá esik. Jó zenéből a sok is kevés!

Összességében azonban nem panaszkodhatok a The Dark Elementre, hiszen minden olyan elemet tartalmaz a zene, ami miatt Jani Liimatainent és Anette Olzont szeretni lehet. Ők ketten elég jó duót alkotnak, úgyhogy reméljük, a jövőben fognak még együtt dolgozni. Addig is, megyek, felteszem még egyszer a lemezt.

Dallista:

  1. The Dark Element
  2. My Sweet Mystery
  3. Last Good Day
  4. Here’s To You
  5. Someone You Used To Know
  6. Dead To Me
  7. Halo
  8. I Cannot Raise The Dead
  9. The Ghost And The Reaper
  10. Heaven Of Your Heart
  11. Only One Who Knows Me
  12. Dead To Me [Acoustic Version]

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..