Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig vevő vagyok egy jó kis kosztümös sorozatra, ami a történelmi pontosságot feláldozza a vad ötletek és a humor oltárán – a Houdini and Doyle pedig pont ilyen.
Történetünk nyitányakor éppen csak beköszöntött a huszadik század, ami mind Sherlock Holmes kitalálóját, Arthur Conan Doyle-t (Stephen Mangan), mind a világhírű szabadulóművészt, Harry Houdinit (Michael Weston) Londonban találja. Ők ketten pedig – Doyle, a hívő, és Houdini, a szkeptikus –, valami rejtélyes okból kifolyólag, összefognak, hogy olyan bűntényeket oldjanak meg, amikben lehet, a természetfeletti is szerepet játszott – avagy lehet, hogy Bram Stroker maga is vámpír, egy férfivel egy szellem végzett, egy gyilkosság áldozata pedig egy tízéves kisfiú testében reinkarnálódott. A rejtélyek megoldásában a két férfinek természetesen segítőtársa is akad, a Scotland Yardelső női tisztjének, Adelaide Strattonnak (Rebecca Liddiard) a személyében, aki maga is sötét titkot rejteget.
Amúgy a Houdini and Doyle rengeteg dolgot helyesen állít: Conan Doyle és Houdini valóban barátok voltak (bár úgy tudom, csak később ismerkedtek meg), Houdini tényleg foglalkozott azzal, hogy lebuktassa a „természetfelettivel” ügyeskedő csalókat (bár csak az anyja halála után), de még olyan dolgokban is igaza van, minthogy Conan Doyle apját elmegyógyintézetben kezelték, vagy abban, hogy Houdini Budapesten született. Ugyanakkor viszont csomó minden más meg teljesen légből kapott, de ez, most őszintén, senkit sem zavar, mivel az összehatás remek. Ha meg történeti hűséget akarok, dokumentumfilmet nézek.
A sorozat – ami amúgy mindössze tíz epizódot élt meg, mivel a jó dolgokból mindig keveset adnak – egészen lazán indul, könnyed szócsatákkal és egy kis gótikus borzongással, ami már úgy is megkapó, hogy az első eset nem feltétlenül ragadott magával. Az első rész után amúgy azt hittem, hogy egy statikus, epizodikus sorozattal lesz dolgom, de a Houdini and Doyle hamar megcáfolt: ugyan az egy epizód, egy ügy–felállás valóban végigkíséri a történetet, a helyszín is változik (egy epizód az angol vidéken, kettő pedig Kanadában/Amerikában játszódik), és az egyes főszereplőknek is megvan a maga, az egész évadon átívelő történetszála.
Ez Conan Doyle-nál felesége betegsége: Toui (Louise Delamere) tuberkulózisban szenved, és a történet kezdetekor már hónapok óta nincs magánál. Arthur így hát mindent megtesz, hogy, egyfelől, a lehető legjobb orvosokat találja meg feleségének, másfelől pedig hogy megfelelően nevelje két közös gyereküket, Maryt (Emily Carey) és Kingsley-t (Noah Jupe), miközben próbálja feldolgozni azt, hogy valószínűleg hamarosan elveszíti szerelmét. Vele ellentétben Houdininál – akit, a valósággal ellentétben, a sorozat egy amolyan playboyként tűntet fel – az anyával (Diana Quick) való kapcsolat a lényeg, akiért Harry bármire képes. Viszont talán a harmadik főszereplő, Adelaide rendelkezik a legérdekesebb mellékszálla, ugyanis lehet, hogy a nő nem is az, akinek Doyle-ék gondolják.
Az ügyek – bár az első még talán egy kicsit laposka – is kifejezetten szórakoztatók és feszültséggel telik; én speciel a hetedik epizódnál, ami a Bedlamban, vagy London hírhedt diliházában játszódik, egészen padlót fogtam. És amit a legjobban élveztem mind az egyes esetekben, mind a sorozatban magában, hogy semmire sem ad egyértelmű választ. Pontosabban: a végén minden esetnél napfényre kerül egy olyan megoldás, ami mindenre logikus magyarázatot ad – vagyis majdnem mindenre, ugyanis mindig marad valami apróság, amire látszólag csakis a természetfeletti adhat magyarázatot.
A nevetségesen rövid széria – mondom, ez a sorozat sokkal többet is megérdemelt volna – végül egész ügyes lezárással ér véget, ami pontot tesz egy, az egész évadot átszövő rejtélyre, miközben nyitva hagy olyan kérdéseket, amikből nagyszerű második szezont lehetett volna összehozni. Szóval egyfelől szomorúan sóhajtok az elszalasztott lehetőségek miatt, másfelől pedig teljes szívvel ajánlom mindenkinek a Houdini and Doyle-t, aminek mind a tíz epizódja színtiszta szórakozás.
Szerző
