Bár ideje előtt hagyott itt minket a művészzseni, Satoshi Kon rövid, ámde tartalmas és megfogó filmográfiájával beírta magát az anime készítés történelmébe. Az itthon sajnos annyira nem ismert, ennek ellenére zseniális sorozata, a Paranoia Agent után most következzék az a filmje, mely talán a legismertebb kis hazánkban – a Paprika.
Nevéhez illően csípős témával foglalkozik a film: egy bizonyos CD Mini nevű szerkezet segítségével, mely a történet egyik központi szereplőjének Tokitának alkotása a használók képesek belépni mások álmaiba. Ezt remek gyógyászati kezelésnek lehet gondolni, és Atsuko Chiba doktornő rendszeresen alkalmazza az eszközt betegei megsegítésére. A betegek azonban nem tudják ki ő, hiszen alteregója, a vidám és élettelteli paprika képében tartja velük az álombéli kapcsolatot. A probléma akkor kezdődik, amikor eltűnik egy beültetett kontrol nélküli DC Mini és a tolvaj ezek segítségével kezdi el terrorizálni – vagy akár megölni személyeket. A tét nem kicsi, és egyedül Paprika (Chiba)
az, aki képes megállítani a növekvő káoszt.
Ha maga a története nem is a legeredetibb, Satoshi eltudta érni azt, hogy az élmény felejthetetlen legyen – javarészt a karakterek által. Chiba bár első látásra hideg és kissé embertelen, Paprika miatt tudjuk, hogy egy nagyon is áldozatkész és kedves nő, csak éppen nem mindenkinek adatott meg az, hogy rendesen kifejezhesse önmagát és az érzéseit. Tokita egy hatalmas ember, ehhez járó hatalmas aggyal és szívvel, aki számomra a film egyik legnagyobb érzelmi góca is. A kutatás főnöke egy eléggé érdekes figura, az álmai egyszerre rém aranyosak és ijesztőek (egyre jobban félek a porcelánbabáktól), valamint a gyilkossági/öngyilkossági ügyek miatt bekapcsolódó nyomozó (aki nem mellesleg Chiba
egyik páciense) is egy jól megalkotott karakter minden fóbiájával és keményített ing viselkedésével együtt.
Ez a film minden tekintetben egy átmenet a Satoshi filmjei között: nem olyan szinten drámai és elvont, mint a Perfect Blue, bár olykor vicces de messze komolyabb a Tokiói Keresztapáktól. Az álom és a valóság közötti átmenetek pedig nagyon hasonlítanak a Millenium Actress stílusához (e filmjét szintén nem sokan ismerik itthon). Igazából az egész film olyan, mint valami Satoshi Kon-féle halászlé: minden van belőle, amit már a korábbi filmjeiben láthattunk és szerettünk, csak másféle adagolásban – de a már ismert stílusjegyeket
nem lehet letagadni.
A gondolatok, amiket ébreszt és próbál átadni a film, szintén egy érdekes könyvgerinc: azt már megtanulhattuk, hogy minden amit eleve jó célra terveznek könnyen fellehet használni kicsinyes és alantas célokra – persze egy “magasztosabb” cél érdekében. Ebben a vonásában (és az önmagunk megkérdőjelezésében) leginkább a Paranoia Agent-hez tudnám hasonlítani azzal a különbséggel, hogy Shounen Bat nem egy technológia alkotta valami, de őt is ugyanúgy az emberek teszik olyanná, amilyenné a sorozat vége felé válik. Chiba karakterfejlődése nagyon
látványos és nagyon szépen megkomponált – és emberi.
Szerintem a legtöbb hazai animés már legalább egyszer belefutott ebbe a filmbe, és remélhetőleg hasonló élményekkel gazdagodtak általa. Története jó, a grafika kifogástalan és a japán mellett a magyar szinkron is remekül megállja a helyét.
Szerző
