Ez a pillanat is eljött – a Ki vagy Doki ünnepi különkiadásait mindig nagyon izgatottan vártam, ám most még több okom volt a türelmetlenkedésre, hiszen idén karácsonykor búcsút intettük a Tizenkettedik Dokinak, és vele együtt Steven Moffatnak és csapatának is. A Twice Upon a Time ehhez mérten abszolút méltó lezárása egy érának, hiszen a múltat nem csak az édes nosztalgia, hanem a kevésbé kellemes oldaláról is megmutatja, ugyanakkor tiszteletben tartja azt, a jelennel együtt, és bátran tekint a jövőbe az új, Tizenharmadik Doktorral.

A Doktor (Peter Capaldi) alig bírja visszatartani a regenerációt miután a cybermanekkel való harcban megsérült. A TARDIS időközen a déli sarkon landol, ahol az időlord összetalálkozik legelső inkarnációjával (David Bradley), aki szintén átváltozás előtt áll, ám, akárcsak jövőbeli énje, megtagadja azt, és azon töpreng, érdemes-e egyáltalán folytatnia. A két Dokihoz rövidesen csatlakozik egy Kapitány is (Mark Gatiss), aki egy idővonali hiba miatt átkerült az első világháború egyik frontjáról a déli sarkra, a Doktorokhoz. Mialatt a kis csapat megpróbálja kideríteni, mi állhat a történések mögött, a Tanúvallomás fogságába kerülnek: ezeknek a jövőből származó üveg lényeknek az a feladatuk, hogy a haldokló emberek emlékeit testesítsék meg, ezzel könnyebbé téve a búcsúzást. Így találkozhat Tizenkettes is még utoljára Billel (Pearl Mackie), ám egyik Doktor sem tudja ennyiben hagyni a dolgot, és mindent meg akarnak tudni a Tanúvallomásról. Miközben együtt dolgoznak, Egyes és Tizenkettes a jövőről elmélkedik, valamint arról, mit is jelent pontosan Doktornak lenni.

A Twice Upon a Time nem minden szempontból tökéletes, de mégis túl lehet lépni az aprócska hibákon. Mert őszintén, kit érdekel, hogy itt-ott láthatóan nehéz koordinálni ennyi szereplőt, amikor – többé-kevésbé – visszatért Bill, aki hozza a szokásos formáját, amiért annyira lehetett szeretni. Aztán itt van a két Doki is, aki egy és ugyanazon személy, ám mégis, alapvető dolgokban eltér a látásmódjuk és a viselkedésük. Rendkívül érdekes volt nézni, mekkorát fejlődött a hatvanas évek óta az ő jelleme, mellesleg a szájkarate is rettenetesen muris volt. A Kapitányról szintén sejteni lehetett, hogy nem csak egy átlagos ember, remekül illeszkedik a sztoriba a karakter, és az ő személye egyike volt a sok kis apró, ám meglehetősen szép visszautalás a múltra. Mindezek mellett fért még pár meglepetés ebbe a részbe, amiről maximum csak pletykákat hallhattunk, ám mind ugyanolyan ütős volt, mint a többi.

Az epizód legkritikusabb momentuma, és egyben a csúcspontja egyértelműen a regeneráció volt, és úgy érzem, Moffaték tökéletesen eltalálták ezt a fontos szcénát, hiszen nem volt túlspilázva, sem összecsapva. Capaldi pompásan adta át Tizenkettes utolsó monológját, és talán az eddigi legszebben kivitelezett átváltozást láthattuk utána: Rachel Talalay rendezőként már korábban is remekelt, de az az aprólékos munka, amit ebbe a jelenetbe fektetett, külön dicséretet érdemel. Tizenhármas (Jodie Whittaker) első pillanatai egyszerre voltak felemelőek és izgalmasak – természetesen ismét függővéget kaptunk, de legalább annál jobban várjuk majd a tizenegyedik évadot!

Korábban azt mondtam, hogy a The Snowmen a kedvenc karácsonyi Doctor Who epizódom, ám a Twice Upon a Time közel jár ahhoz, hogy átvegye az első helyet. Hogy ezt eldöntsem, látnom kell még párszor az új „trónkövetelőt”, addig is emésztgetem még a látottakat, és lelkiekben készülök az új szezonra és az új Doktorra.

Szerző

Avatar
Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .