Az önsanyargatás utolsó felvonása – A szabadság ötven árnyalata (2018)

Az elmúlt pár évben – felettébb nagy örömünkre már megszokhattuk – hogy ha Valentin nap, akkor jöhet Szürke Krisztián és népi szadózenekara, akik jelenést tesznek a mozivásznon. Én már a tavalyi, sőt az Orlissa által összefoglalt legelső részről sem tudtam kifejezetten jókat mondani, de úgy hiszem, a harmadik fejezet tette fel a koronát a hulladékhalmaz tetejére. No, nem mintha túl sok javulást vártam volna két ilyen pocsék film után, azonban a fejfájást okozó momentumokból nem lett kevés A szabadság ötven árnyalatában sem.

A sztárpár Christian Grey (Jamie Dornan) és Anastasia Steele (Dakota Johnson) egy puccos ceremónia keretében összeházasodnak, majd hamar le is lépnek Seattle-ből, hogy a mézesheteket a világ különféle pompás helyein töltsék el. A friss házasok azonban nem sokáig tudják élvezni az utazgatást, hiszen rövidesen feltűnik Jack Hyde (Eric Johnson), Ana volt főnöke, aki azon van, hogy tönkretegye a gerlepár életét: először robbantást visz véghez Christian cégének egyik szerverszobájában, majd elrabolja Miát (Rita Ora), Christian húgát, akit pénz ellenében hajlandó elengedni, ám megfenyegeti Anát, hogyha bárkit is értesít a történésekről, Mia meghal. Amikor épp nem luxus kiruccanásokon vesznek részt, illetve épp nem fenyegeti semmi veszély az amúgy sem bombabiztos kapcsolatukat, Ana és Christian folytatja a szadó-mazót a hálószobában, azonban Ana egyik bejelentésétől az életük ezen részre is fordulatot vesz.

A múltkorival ellentétben most inkább kezdeném a pozitívumokkal, bár nem sok van belőlük. A rendezést és a helyszínválasztást ismét tudom dicsérni, hiszen Greyék kérója még mindig eléggé menő, valamint hihetetlenül gyönyörű tájakon járnak a nászút alatt és után is – személyes kedvencem az aspeni hely, ahova Ana barátaival mennek, és, hát, házikó helyett én inkább egy erődnek mondanám azt az épületet. Szexjelenetből most talán több volt, mint az előző két moziban összesen, és ezek már nem voltak olyan bűnrosszak, mint a korábbiak – kár, hogy csak a legvégére jutottunk el idáig, az meg még nagyobb kár, hogy csak ebből a szempontból tudott javulni a trilógia.

Na, és akkor jöjjön mindaz, ami fájt, és ilyen momentumból aztán volt rengeteg. Először is, a párbeszédek olyan primitívek és életszerűtlenek, hogy párszor elgondolkodtam azon, hogy vajon hány éves gyerek dobhatta össze a forgatókönyvet. A mellékszereplők piszkosul jellemtelenek és jelentéktelenek, ez alól kizárólag Jack Hyde a kivétel, de azért még ennek a trilógiának is ultragáz lett volna a „főgonoszt” – már amennyire ő annak tekinthető ebben a sztoriban – így elrontania. Az még nagyobb probléma, hogy a főhősöknek sem jutottak jobb sorok, és nem csinálnak mást, mint veszekszenek, lelkiznek, szexelnek vagy esznek. A történet vége meg aztán a kliséiskola magasfoka – abszolút kiszámítható, cukormázas borzalom. Pedig már kezdtem örülni, hogy Ana néhol az önálló személyiség jeleit mutatva ellenszegült Szürkének.

Minden jó, ha a vége jó, tartja a mondás. A Szürke-trilógia esetében én úgy költeném ezt át, hogy minden jó, mert már vége ennek a minősíthetetlen szemétnek. Úgyhogy kedves olvasók, ha filmek után kutattok mostanság, inkább nézzetek valami értelmesebbet (például a Fekete Párducot ), ha jót akartok az agysejtjeiteknek.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.