Jean Grey (2017-2018)

Bevallom: mint ahogy azt a mellékelt példa is mutatja, nem feltétlenül erősségem, hogy a megadott sorrendben csináljam a dolgokat – most is előbb olvastam a Phoenix Resurrectiont, mint az azt elvileg felvezető Jean Greyt. Mondjuk ez semmit sem vett el az élményből.

Először is hadd kezdjem azzal, hogy nem irigylem azt, akinek a kezébe adják bármelyik eredeti X-Men tagot, és ízt mondják neki: írj! Mert az eredeti X-Men tagok előélete bármelyik brazil/argentin/török szappanoperát kenterbe veri. Komolyan mondom, senki se próbálja meg felvázolni a Summers-Grey–családfát. Lehetetlen. Nem vicc.

Ezen a vonalon tovább haladva: a szóban forgó képregény főhőse Jean Grey, aki, csapattársaival együtt a múltból (értsd: hatvanas évekbeli lapszámok) jött a jövőbe, ahol szembe kerültek azzal, mi lesz/lett velük a jövőben, ahol aztán ott is ragadtak. Ne kérdezzétek, hogy ez pontosan hogy történt, azt az ívet nem olvastam. Viszont Küklopsz éppen a Championsszel lófrál, Angyal (ha nem keverem össze egy másik verzióval) Rozsomákkal jár (mármint Laura Kinney-vel), Jean Grey meg… itt van. Mondtam már: a Marvel, és különösképpen az X-Men, bonyolult.

De akkor kanyarodjunk is vissza a szóban forgó sorozathoz: a tinédzser Jean egyszerre érzi úgy, hogy sosem lesz képes felnőni ahhoz a Jeanhez, akit az X-Men ismert, miközben már előre borzong annak a gondolatától, hogy mi lesz, ha a Főnix őt is megkörnyékezi. Aztán persze, ahogy ez lenni szokott, Jean legrosszabb rémálma valóra válik: mintegy látomásként megjelenik neki a Főnix, mire a lány rögtön tudja, hogy az hamarosan eljön érte. Jean viszont nem hagyja magát – elhatározza, hogy megtalálja a módját annak, hogyan álljon ellen a madárnak.

A tizenegy lapszámos sorozat két részre bontható – vagy, ha így jobban tetszik, a viszonylag epizodikus fejezetek egy nagyobb ívű, összefüggőbb tetőpontok vezetnek fel. És bár az előbb említett tetőpont is érdekes kérdéseket boncolgat, sőt, kifejezetten epikus – gyönyörű summázása és újra értelmezése a több, mint három évtizedes Főnix-mítosznak –, bevallom, engem a korábbi lapszámok jobban megfogtak.

Mint ahogy azt már említettem, Jean az első jelenés után elhatározza, hogy küzdeni fog a Főnix ellen, és ez az elhatározás egy rettentő izgalmas úton indítja el – ami a kiadó számos sztárkarakterén át vezet: Jean előbb felkeresi a Főnix korábbi telepata gazdatestjeit (Rachel Grey, Hope Summers, Quetin Quire), aztán jöhet Namor, Thor, Psylocke, Doctor Strange, Skarlát Boszorkány, majd végül Emma Frost, bár időközben a felnőtt Jean Grey szelleme is besegít kicsit. Jean utazásának minden egyes fejezete lépésenként viszi őt közelebb a Főnix megállításhoz, ami ráadásul valami gyönyörűen volt felépítve, szépen összekapcsolva az egyes lapszámokat.

Azon túl, hogy a számos vendégszereplőnek hála a sorozat a Marvel-univerzum számos szegletét bejárja, a történet egy hatalmas önismereti utazás is, ami meg aztán külön tetszett. Azért meg aztán még plusz dicséret is jár, hogy egyes lapszámok, a szinte már „megszokott”, mögöttes üzeneten túl korábbi, problematikus fordulatokat is megtárgyalnak. Gondolok például arra, hogy amíg, ahogy Pókember szokta emlegetni, a „nagy hatalom nagy felelősséggel jár” a hősök esetében, addig a hősnőknél ez általában úgy néz ki, hogy „a nagy hatalom beutaló a diliházba.” És ennek a trendben bizony a legnagyobb áldozatai közé tartozik Jean Grey és Wanda is, akik viszont közös lapszámukban most kitárgyalták, hogy nem arról van szó, hogy a nők nem képesek elbírni a hatalommal, hanem arról, hogy ez nők esetében olyan társadalmi elvárásokkal és stresszel jár, ami valóban őrületbe kergethet valakit.

A szériát amúgy íróként végig Dennis Hopeless jegyzi, miközben a rajzokért – és azt hiszem, már említettem, hogy ilyen viszonylag rövid szériáknál ezt nem szeretem – összesen öt ember felelt: Victor Ibáñez hat, Alberto Alburquerque három lapszámot jegyez (ebből egyet közösen), Harvey Tolibad, Anthony Piper, és Paul Davidson fejenként egy számot rajzolt.

A Jean Grey nem feltétlenül új olvasó barát, mert a számos felsorakoztatott karakter mellett ez több évtizedes mítosszal operál, viszont ettől függetlenül jól átgondolt, szórakoztató, ám mégis mély üzenettel rendelkező széria.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..