Vannak olyan klasszikusok, amik megérdemlik az X-edik feldolgozást is.

Az amerikai polgárháború idején a March család hölgyei szegényes, ám de viszonylag nyugodt életet folytatnak fenn északon, miközben a családfő (Dylan Baker) a fronton teljesít szolgálatot. Marmee (Emily Watson) szeretetteljes szigorral nevelgeti négy kamasz lányát: Meg (Willa Fitzgerald) bájos, csendes, és kötelességtudó; Jo (Maya Hawke) rebellis és pimasz, frusztrálja a kisvárosi élet és arról álmodozik, hogy majd híres író lesz; Beth (Annes Elwy) félénk és visszahúzódó, olyannyira, hogy még ahhoz is gyenge a lelke, hogy iskolába járjon; Amy (Kathryn Newton) hiú és önző, amihez viszont hihetetlen karizma párosul. A hölgyek élete akkor vesz izgalmas fordulatot, amikor a szomszéd gazdag, idős úr (Michale Gambon) magához veszi kamasz unokáját, Laurie-t (Jonah Hauer-King), aki rögtön összebarátkozik a lányokkal.

Nem is tudom már, hogy miért, de elég dacosan álltam hozzá ehhez a háromepizódos minisorozathoz: valamiért eldöntöttem magamban, hogy ez csakis rosszabb lehet, mint az 1994-es filmverzió (amit amúgy szerettem), és innentől kezdve egy házsártos öregasszony eltökéltségével kezdtem keresni, mibe is köthetek bele, mi volt az, amit a „régiek” jobban csináltak. Aztán úgy az első rész végére rájöttem, hogy teljesen felesleges összehasonlítgatnom a két verziót, és a kákán is csomót keresés helyett esetleg élvezhetném is, amit éppen nézek. Úgyhogy inkább így is tettem.

Jó, persze, azért tettem olyan megjegyzéseket magamban, miszerint kár, hogy a sorozatból kimaradtak a lányok és Laurie házi színielőadásai, viszont, a filmmel ellentétben, sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett Jo New Yorkban töltött idejére, de ezeken felül aztán végképp eldöntöttem, hogy különálló műként fogok tekinteni az új verzióra. És az a helyzet, hogy önmagában nagyon is kellemes lett az összhatás.

A Little Women valahogy úgy hozott létre egy kedves, romanticizált atmoszférát, hogy közben nem feledkezett meg a kor árnyoldaláról: a lányok végtelenül végtelenül bájosak, és mindannyian személyiségek, viszont minden „ártatlan” kalandjukat és kis viszályukat valami olyan szívfacsaró jelenet követi – éhező gyermekek, Beth betegsége –, ami egy cseppet sem kíméli a könnycsatornákat. De ez az – meg az olyan apró kis részletek, mint a lányok meg-megvillanó szeplői –, amitől az egész csontig hatolóan őszinte lesz.

Az idősebb, nagy nevű színészek – mint például Emily Watson, vagy a March néni szerepében brillírozó Angela Lansbury – mellett amúgy a fiatalabb szereplőket viszonylag ismeretlenebb színészek alakítják – ami persze viszonylagos, mert például bár például a Jót alakító Maya Hawke-nak ez volt az első szerepe, a högy valójában nem más, mint Uma Thurman lánya.

Tehát miután minden igazságtalan előítéletemet félreraktam, rá kellett döbbennem, hogy a Little Women bizony egy nagyon kellemes, szórakoztató, ám de elgondolkodtató adaptáció lett, ami ráadásul egy nagyon egyedi és őszinte atmoszférával operál, úgyhogy csakis ajánlani tudom.

Szerző

Avatar
Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .