Josh Malerman: A végzet tébolyult kereke

“A zene hol düh, hol eltökéltség, hol elfogadás, hol gyűlölet.”

Josh Malerman ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, az író harmadik könyve ugyanolyan különlegese hangulatú és talán még megosztóbb, mint elődei.

Philip ​Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogy mi is történt vele…

A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi.

Malerman első két könyve határozottan elnyerte a tetszésemet, még ha voltak is kisebb fenntartásaim. Ezzel viszont nem vagyok kibékülve, noha az író hangulatteremtésben még mindig az élvonalban van, ez is nagyon feszült és fura. Sőt, olvastatta magát a történet, még akkor is, ha nem vagyok kibékülve a fordulataival.

Eleve van pár logikai bukfenc, amin nem tudtam túllépni – pl. hogy nem gyógyult meg Philip Tonka hat hónap alatt? Nem vagyok szakértő csonttörésből, de szerintem fél év alatt bármiből fel lehet épülni, ami nem halálos. Az olvasói szabadság jogaival élve azt feltételeztem, hogy ez a sérülése mivoltából ered (alias a Hang), de mivel ez nem nyert megerősítést, ezért elvetettem, és megállapodtam annál, hogy az író elszúrt valamit.

Viszont a zenészes vonal kifejezetten tetszett, tök hangulatos volt az ötvenes évekbeli Detroit is, kár, hogy nem volt hosszabb, mert ahogy bejött a misztikum, valami félresiklott. Na jó, pontosan tudom, hogy a katonai vonal tehetett róla. Sajnos a szereplőket is elég kidolgozatlannal éreztem, és sokszor a viselkedésük is logikátlan. Élükön Ellen, a nővér, akinek a személyes drámája is felesleges volt, mert nem mélyített a karakterén.

Félelmetesnek sem mondanám, inkább csak feszültnek; azt viszont tényleg jól átadja. Egy ideig tetszett, hogy több szálon fut a cselekmény, de ahogy kibontakozott az, amit utálok, és nyilvánvaló lett, hogy minden ezzel függ össze, már nem nagyon értékeltem, bár szépen összeértek. Egyébként meg megint felmerült az a probléma, amit a Madarak a dobozbannál is hangoztattam; miszerint az író annyira szeretne elborzasztani, hogy már átcsap röhejesbe. A befejezésre meg nem tudok mást mondani, mint hogy mi a szösz? Malerman most az egyszer akart normális lezárást írni, de bár nem tette volna.

Remélem, az író összekapja magát, mert ez most nem igazán klappolt. Mindenesetre a borító állati jó. És ez a legborzongatóbb dolog a könyvben. Most pedig megyek, veszek egy kecskét, és kinevelem az Antikrisztust…

 

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..