Lassú víz kormányzati titkokat fed fel – A Pentagon titkai (2017)

Szeretem… nem is, inkább imádom a hatvanas, hetvenes éveket, és ebbe beletartozik szó szerint minden, a ruháktól elkezdve a történelemig, így nem volt kérdéses, hogy nekem A Pentagon titkait látnom kell. Már a trailer is felkeltette az érdeklődésemet, hiszen tökéletesen eltalálta a kor atmoszféráját, a remek színészgárdáról már nem is beszélve. A moziban pedig pont azt kaptam, amire számítottam: egy lassabb tempójú, inkább az intrikára és az elmék játszmájára épülő cselekményt, és a szemünk előtt íródó történelmet, ami olykor kegyetlen, máskor azonban rendkívül felemelő.

Daniel Ellsberg (Matthew Rhys), egykori hadi elemző, a vietnami háborúból hazatérve – és leginkább az ott látottak hatására –, szigorúan titkos aktákat csempész ki egy állami kutatóintézményből, amiket több részletben lefénymásol. Az akták egy része pár évvel később a New York Times birtokába jut, amit az újság az ügyvédi utasítás ellenére publikál. A cikk, ami közel húsz év és három kormány elhallgatott katonai baklövéseinek egy részét fedi fel, hatalmas felháborodást kelt Amerikában, amire válaszul a kormány bepereli a Timest. Eközben az akkoriban még kicsinek és gyengének számító Washington Post szerkesztősége szert tesz a Pentagon iratok maradékára. Az új tulajdonos, Katharine Graham (Meryl Streep) és a főszerkesztő, Ben Bradlee (Tom Hanks) azon tűnődnek, lehozzák-e a másnapi újságban az erről szóló sztorit, hiszen ugyanarra a sorsra juthatnak, mint a Times, ám az ország polgárainak igenis jogukban áll megtudni a teljes igazságot.

Aláírom, a történelmi drámák magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy a szaftosabb sztori érdekében az alkotók ferdítenek a valóságon, és nyilván A Pentagon titkaiban lezajló események sem betűről-betűre ugyanígy történtek. Engem egészen addig nem zavarnak az ilyen aprócska szépítgetések, amíg nem valami bődületes baromság lesz a végeredmény, és szerencsére jelen filmünk nem esett ebbe a csapdába. Azt is megértem, hogy ez a mozi sem feltétlenül lesz közönség kedvenc, hiszen nem túl akciódús – ugyanakkor számomra például pont ez tette vonzóvá. Egyszerű embereket látunk a mozivásznon, akik végeznék a munkájukat, ám a meglehetősen korrupt vezetőség keresztbe tesz nekik – ez azért eléggé egy életszagú cselekmény, nem igaz? A néző, mint általában happy endre számít, amit meg is kap, ahogy a legtöbb fiktív alkotásban – aztán rá kell jöjjön, hogy amit látott, a való életben is megtörtént pár évtizeddel ezelőtt. Nem hiába, a szólásszabadság nem játék, hanem egy alapvető emberi jog, amiért érdemes, és, mint a mellékelt ábra mutatja, kell is harcolni.

Szerencsére a nagy nevek sem hiába lettek bevonva a filmbe – bár valószínűleg nem ez lesz sem Streep sem Hanks legjobb alakítása, jelöléseket azért bőven kaptak, és tényleg hozták is a megszokott formájukat. Meryl Streep különösen ügyesen játszotta a frissen megözvegyült Kay Grahamet. A hölgynek egy személyes tragédia után olyan közegben kellett helytállnia, ahol a legtöbben nem látták szívesen, és nem hittek a képességeiben sem, mert abban az időben még elképzelhetetlennek tartották, hogy egy nő ilyen magas pozícióban álljon, értsen a dolgához, és jól is csinálja azt. Kay ugyan eleinte azt sem tudta, hol áll a feje, de ahogy telt az idő, egyre magabiztosabb lett annak ellenére, hogy szinte senki sem hitt benne.

Mindent összevetve, A Pentagon titkai egy zseniális alkotás: a maga visszafogott tempójával és nem mindennapi témaválasztásával is izgalmas, és nem utolsósorban meglehetősen releváns tud lenni, még így negyvenhét év távlatából is.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..