Szeretem… nem is, inkább imádom a hatvanas, hetvenes éveket, és ebbe beletartozik szó szerint minden, a ruháktól elkezdve a történelemig, így nem volt kérdéses, hogy nekem A Pentagon titkait látnom kell. Már a trailer is felkeltette az érdeklődésemet, hiszen tökéletesen eltalálta a kor atmoszféráját, a remek színészgárdáról már nem is beszélve. A moziban pedig pont azt kaptam, amire számítottam: egy lassabb tempójú, inkább az intrikára és az elmék játszmájára épülő cselekményt, és a szemünk előtt íródó történelmet, ami olykor kegyetlen, máskor azonban rendkívül felemelő.

Daniel Ellsberg (Matthew Rhys), egykori hadi elemző, a vietnami háborúból hazatérve – és leginkább az ott látottak hatására –, szigorúan titkos aktákat csempész ki egy állami kutatóintézményből, amiket több részletben lefénymásol. Az akták egy része pár évvel később a New York Times birtokába jut, amit az újság az ügyvédi utasítás ellenére publikál. A cikk, ami közel húsz év és három kormány elhallgatott katonai baklövéseinek egy részét fedi fel, hatalmas felháborodást kelt Amerikában, amire válaszul a kormány bepereli a Timest. Eközben az akkoriban még kicsinek és gyengének számító Washington Post szerkesztősége szert tesz a Pentagon iratok maradékára. Az új tulajdonos, Katharine Graham (Meryl Streep) és a főszerkesztő, Ben Bradlee (Tom Hanks) azon tűnődnek, lehozzák-e a másnapi újságban az erről szóló sztorit, hiszen ugyanarra a sorsra juthatnak, mint a Times, ám az ország polgárainak igenis jogukban áll megtudni a teljes igazságot.

Aláírom, a történelmi drámák magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy a szaftosabb sztori érdekében az alkotók ferdítenek a valóságon, és nyilván A Pentagon titkaiban lezajló események sem betűről-betűre ugyanígy történtek. Engem egészen addig nem zavarnak az ilyen aprócska szépítgetések, amíg nem valami bődületes baromság lesz a végeredmény, és szerencsére jelen filmünk nem esett ebbe a csapdába. Azt is megértem, hogy ez a mozi sem feltétlenül lesz közönség kedvenc, hiszen nem túl akciódús – ugyanakkor számomra például pont ez tette vonzóvá. Egyszerű embereket látunk a mozivásznon, akik végeznék a munkájukat, ám a meglehetősen korrupt vezetőség keresztbe tesz nekik – ez azért eléggé egy életszagú cselekmény, nem igaz? A néző, mint általában happy endre számít, amit meg is kap, ahogy a legtöbb fiktív alkotásban – aztán rá kell jöjjön, hogy amit látott, a való életben is megtörtént pár évtizeddel ezelőtt. Nem hiába, a szólásszabadság nem játék, hanem egy alapvető emberi jog, amiért érdemes, és, mint a mellékelt ábra mutatja, kell is harcolni.

Szerencsére a nagy nevek sem hiába lettek bevonva a filmbe – bár valószínűleg nem ez lesz sem Streep sem Hanks legjobb alakítása, jelöléseket azért bőven kaptak, és tényleg hozták is a megszokott formájukat. Meryl Streep különösen ügyesen játszotta a frissen megözvegyült Kay Grahamet. A hölgynek egy személyes tragédia után olyan közegben kellett helytállnia, ahol a legtöbben nem látták szívesen, és nem hittek a képességeiben sem, mert abban az időben még elképzelhetetlennek tartották, hogy egy nő ilyen magas pozícióban álljon, értsen a dolgához, és jól is csinálja azt. Kay ugyan eleinte azt sem tudta, hol áll a feje, de ahogy telt az idő, egyre magabiztosabb lett annak ellenére, hogy szinte senki sem hitt benne.

Mindent összevetve, A Pentagon titkai egy zseniális alkotás: a maga visszafogott tempójával és nem mindennapi témaválasztásával is izgalmas, és nem utolsósorban meglehetősen releváns tud lenni, még így negyvenhét év távlatából is.

Szerző

Avatar
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .