Azt hiszem, az eheti epizód rendkívül jó összefoglalója a Legends of Tomorrow-nak: egy kicsit vicces, egy kicsit félelmetes, egy kicsit összevissza, és nem kicsit remekül megírt.

Sara és csapata már az elveszett totem megtalálásán dolgozik, miközben rendkívüli figyelmet fordítanak az anakronizmusok kezelésében, hiszen minden egyes „idő hiba” növeli annak a lehetőségét, hogy Mallus a világra szabadul. Még jó, hogy a csapat egy speedsterrel, Wally Westtel is bővült, akinek tempóját olykor nehéz felvenni.

A csapat ezúttal az 50-es évekbeli Memphis-be utazik, a rock n roll őshazájába, ráadásul az egyik legnagyobb név első szárnypróbálgatásait is láthatják, vagyis láthatnák, ha egy totem és néhány halott lélek nem döntene úgy, hogy átírja a történelmet.

A csapat kezd helyrerázódni a veszteségek után, de különös módon Mick az, aki a legkevésbé tűri a változást, és aki ennek hangot is ad, emlékeztetve minket arra, hogy a morcos külső, és a sörözés mögött azért egy igazi lélek lakozik, aki nem kőből van.

Maya és Nate cukiskodása, hát, na, cuki, mármint nem gyomorforgatóan, csak úgy megmosolyogtatóan. Jó látni, hogy túlléptek a nehézségeken, és megpróbálnak a mának élni – ami persze különösen Amayának volt nehéz, tudván, hogy mi vár a gyerekeire és unokáira. Amúgy erre még mindig kíváncsi vagyok, hogy ezt a problémát miként oldják fel az alkotók, tippem szerint legalább egy gyereknek az apja Nate maga lesz, de hát az idő, ahogy az írók akarata is, kifürkészhetetlen.

Próbáltam kikerülni, de csak meg kell említenem: Elvis Presley! Igen, az az Elvis Presley!

Természetesen ebben az epizódban remek zenék szólnak, és az alkotóknak sikerült úgy összeválogatni, hogy nehéz megállni száraz szemmel azt, amit hallunk. Különösen mikor Elvis énekel, és ez így van rendjén. A fiatal zenész viszonya magához a zenéhez üdítő, fantasztikus és rendkívüli – bár manapság is több hasonló zenész lenne, aki nem csak tehetséges, hanem a szíve-lelke is benne van a munkájában.

Bár azt hittem, a finálé közeledtével jobban belehúzunk, ez az epizód mégis egy amolyan lejtmenet volt a nagy egészet tekintve, bár volt benne olyan, ami előre vitte a legendákat, mégis, én úgy éreztem, mintha ez egy amolyan jutalomjáték lenne a nagy csata előtt.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .