Közel kilenc hónapot vártam erre a sorozatra, aminek következtében bizony voltak elvárásaim – azt hiszem, tudat alatt egy No Tomorrow 2.0-ra vártam –, és így bizony  megütöttem a bokámat. Szívet melengető, könnyed humorra és megfontolandó üzenetre számítottam, de a Life Sentence ilyen szempontból csúnyán helyben hagyott.

Stella (Lucy Hale) már nyolc éve úgy éli az életét, mintha a következő nap lenne az utolsó – amiben tulajdonképpen van is ráció, hiszen halálos beteg. Azonban Stella köszöni szépen, az élete remek: van egy csodás férje (Elliot Knight), akivel minden este száz gyertya fényében szeretkezik, testvérei, akik mindenben mellette állnak, és szerető szülei, akik még arra is összekaparták neki a pénzt, hogy elmehessen Párizsba. Tehát attól a ténytől eltekintve, hogy haldoklik, Stella élete nem szimplán remek, hanem olyan, mint egy lányregény. És ekkor jön a hidegzuhany: orvosa (Anna Enger) közli vele, hogy meggyógyult. Innentől kezdve Stella családja úgy dönt, többé nem fog tojáshéjon járkálni a lány körül, vagyis gyors egymásutánban buknak elő a titkok: anyja (Gillian Vigman) elhagyja az apját Stella keresztanyjáért (Claudia Rocafort). a családi ház elveszik, nővére (Brooke Lyons) azért nem ment arra az egyetemre, ahova szeretetett volna, és azért szült fiatalon, hogy megmaradjon a családi béke, bátyja (Jayson Blair) egy csődtömeg, és férje se szeret folyton gyertyafényben szeretkezni. Stella azonban nem csügged, hanem rendületlen optimizmussal eldönti, hogy ő majd mindent rendbe hoz.

Az a nagy harci helyzet, hogy ebből egy jó sorozat is lehetett volna – nem hiába vártam én tavaly május óta, mert az alapötlet valóban jó, és némi odafigyeléssel és alapvető érzékenységgel a sorozat is jó lehetett volna. Ám ezek a dolgok pont hiányoznak belőle, így kapunk valamit, amit leginkább önmaga paródiájának neveznék.

A gondok talán ott kezdődnek, hogy Stellának nincs mélysége. Tudom, nem lenne szabad, de muszáj visszanyúlnom a bevezetőben emlegetett No Tomorrow-hoz: csak úgy, mint Stella estében, a főszereplők ott is valami olyan új „filozófiával” találták szembe magukat, ami merőben ellentmondott az addig elképzeléseiknek, de ettől függetlenül se Xavier, se Evie nem volt teljesen elragaszkodva a valóságtól. Stella viszont még köszönőviszonyban sincs vele – miután úgy él, hogy úgyis meg fog halni, teljes egészében elszakadt a realitások talajától, és megragadt a maga kis álomvilágában – betegsége nyolc éve alatt nem fejlődött se érzelmileg, se értelmileg –, méghozzá úgy, hogy nem is érzékeli, hogy nincsenek rendben körülötte a dolgok. Ez egy pontig még bájos is lehetne, csakhogy Stella olyan szinten életképtelen, hogy az ember húsz perc után szeretné felpofozni.

És sajnos a család se jobb nála. Először egy nagyon szép képet kapunk róluk, amíg még ott van Stella szeme előtt a rózsaszín köd, de amint kiderül, hogy a lány jól van, lassan mindenkiből kibukik a maga kis titka, és innentől kezdve bizony nagyon nehéz kedvelni őket. Az apa (Dylan Walsh) még viszonylag rendben van, csak lábtörlő, a báty egy léhűtő, a nővér telve van sérelmekkel, az anya az első adandó alkalommal lelép a leszbikus szeretőjéhez. Tudom én, hogy reprezentáció, és hogy minden sorozatba – főleg a CW-n – kell legalább egy LGBTQ-karakter, amivel alapból nem is lenne probléma, de esküszöm, ez a legalja a dolognak. Mert csináljunk drámát azzal, hogy kiderül, az egyik szülőd valójában a saját neméhez vonzódik – mert attól nem értékeli át az ember az egész addigi életét, hogy az anyja huszonévekig él hazugságban és valószínűleg boldogtalanul az apja mellett. Szóval, ha mindenféleképpen kellett a reprezentáció, nem lehetett volna inkább, mondjuk, a nővérnek felesége férj helyett, hogy megszabaduljunk a felesleges traumától?

Mondjuk a családnál még mindig rosszabb a doktornő, aki elvileg már nyolc éve kezeli Stellát (és kb. olyan idősnek néz ki, mint más orvosos sorozatokban a gyakornokok), és aki úgy viselkedik, mint egy rossz tinilány. Aki mellesleg a páciense léhűtő, füvező bátyjára bukik. Na, én egy ilyen orvost a közelembe sem engednék.

Mindemellett a casting is el lett szúrva kissé, ha engem kérdeztek – persze, mindenkinek fiatalnak és szépnek kell lennie, ez tiszta sor (ez a CW), de akkor is kicsit túlzás, hogy az anyát és a nővért játszó színésznők közt mindössze csak nyolc év a korkülönbség. Jó, mondjuk a nővér meg pont, hogy kicsit idősebb lett, mint kellett volna: mikor a harminchét éves színésznő arról panaszkodik, hogy nyolc éve nem tudott elmenni az egyetemre a húga betegsége miatt, meg hogy amiatt vállalt túl korán gyereket, az azért kicsit sántít.

Szóval csalódtam a Life Sentence-ben, olyannyira, hogy gyakorlatilag csak egy pozitívumat tudok kiemelni: Stella és a férje, Wes cukik együtt. De főleg azért, mert jól mutatnak együtt a képernyőn, nem feltétlenül azért, mert egészséges a kapcsolatuk. Amúgy talán ez írja le legjobban az egész sorozatot: szép külcsíny, miközben a mondanivaló olyan szinten félremegy, hogy a legszívesebben eltakarnám a szememet.

Szerző

Avatar
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .