Leginkább a következőképpen tudom leírni az epizódot: céloz, lő, és… mellé.
Meredith eszeveszetten olvassa anyja naplóit, hogy megtudja, miért veszhetett össze Ellis és Marie Cerone, a füzetekben azonban semmit sem talál, más forrásokból – Richard – azonban csak bizonytalan pletykákhoz jut. Ezért szembenéz Marie-val, aki ultimátumot ad neki: Meredith vagy nyilvánosan elismeri, hogy a módszert, amiért Ellis a második Harper Averyjét kapta, Marie-val közösen találta ki, vagy a nő maga fogja publikálni Meredith májas kutatását. Maggie, Alex és Jo egy súlyos szívbeteg kamasz srácot kezel, aki a komoly műtétje előtti utolsó pillanatban kap donorszívet – amit viszont elutasít, mivel meg akarja tartani azt a szívet „ami beleszeretett a pasijába.” A srác nem kevés fejfájást okoz az orvosoknak, azonban fel is eleveníti bennük első szerelmük emlékét, pont akkor, mikor mindannyiuk szerelmi élete éppen mozgásban van: Maggie figyelmét lex pedig megtudja, hogy Jo az ország legkülönbözőbb pontjaira is jelentkezett szakorvosi állásra, ami vitához vezet kettejük közt. Mindeközben April és Kovacick egyéjszakás kalandja furcsa terápiás üléssé változik, aminek következtében April kénytelen lesz újraértelmezni a hitét.
Első körben hadd jegyezzem meg, hogy az egész cosplay-közösség nevében kikérem magunknak, hogy a sorozat „cosplaynek” meri nevezni, amit a két kamasz srác művelt: a gagyi jelmez (generikus, sorozatgyártott lovag, műanyag koronával) és az indokolatlan drámaiság a kórteremben nem cosplay. Csak bolondozás. Ráadásul az, hogy két borzalmas sztereotipikus, folyamatosan affektáló, a valóságtól teljesen elszakadt meleg srácot köt a cosplayhez (és csak őket), baromira nem vet jó fényt erre a szubkultúrára.
De ezen lépjünk is túl, nézzük mi történt ténylegesen az epizódban: akármilyen jól is indult, a Meredith-Cerone szál ebben az epizódban olyan volt, mint egy partra vetett hal – vergődik, de nem jut sehová sem. Értem én a dilemmát – mihez kezdjünk Ellis Grey örökségével? –, csak nem érzem át. Az a baj, hogy számomra úgy tűnt, mintha csak a probléma felszínét kapargatnánk, miközben Meredith végtelenül merev marad a probléma feloldásának tekintetében. Ennek meg az lett a vége, hogy egyszerre érződik úgy, mintha a konfliktus lezárult volna, és mintha még mindig ott lógna a levegőben. Úgyhogy most fogalmam sincs, hogy lesz ez tovább.
Aztán ott volt Maggie, Alex és Jo, akik történetét furcsa szűrővel felvett flashbackek dúsították – amikre annyira, de annyira nem volt szükség. Ezek a visszatekintések megtörték a ritmust, és mivel éppen csak belemerültek a múltba, ahelyett, hogy rendesen kifejtették volna a sztorikat, valójában nem soához. Arról nem is beszélve, hogy némelyik flashback-színész fájdalmasan félszeg volt a szerepében. Vagyis miközben értem én, hogy miért fontos a múlt ebben az esetben, amondó vagyok, jobb lett volna, ha szereplők egyszerűen csak beszámolnak ezekről a régi élményekről.
Ami viszont pozitívum, hogy Maggie tök cuki Jacksonnal, szóval jó volt őket nézni. Alex és Jo civakodása az epizód első felében kifejezetten idegesített – főleg azért, mert ezeket a köröket már nem egyszer lefutottuk –, viszont a dolog kifutása kifejezetten tetszett. Az epizód végére értelmet nyert mindkettejük viselkedése, végre normálisan kommunikáltak, az utolsó jelenetük pedig végtelenül cuki volt. Szóval ez pozitívum az epizódban, ezt muszáj vagyok leszögezni. Ja, amúgy April és Kovacick sem volt rossz, ügyes lépés volt az írók részéről, hogy így rávették a karaktert, hogy újraértelmezze a hitét (és ezt úgy mondom, hogy engem minden keresztény-témától kiráz a hideg).
Így hát összességében azt kell mondanom, hogy az epizódnak voltak kifejezetten erős pillanatai, olyanok, amiket valóban érdemes látni, ezeket azonban sallangok és felesleges szálak kötik össze, amiből van, ami mintha csak a levegőben lógna. Szóval lehetne ez jobb is.
Szerző
