Volt már olyan film, sorozat, képregény, bármi, amitől annyira felment bennetek a pumpa, hogy legszívesebben asztalt borogattatok volna? Velem még nem sokszor fordult elő, de a jelen műremeknek sikerült több ízben is kiakasztania a bullshit-mérőmet. A kritikám címét rövidre fogtam, mert a jó ízlés határain belül akartam maradni, de ha a három pont helyére oda tudjátok képzelni a világ összes létező káromkodását, akkor megtudhatjátok, mit váltott ki belőlem A víz érintése – amiért egyébként irtó nagy kár, mert megannyi csodás sztorit ki lehetett volna hozni belőle, ehelyett kapunk egy tonna cukormázba fojtott, tündérmesének beállított, rendkívül beteg katyvaszt.
1962-ben járunk egy baltimore-i városban, javában dúl a hidegháború és az űrverseny az USA és a Szovjetunió között. Ebben a közegben él Elisa (Sally Hawkins), a néma hölgy, aki egy mozi felett lakik és egy titkos laboratóriumban takarít barátnőjével, Zeldával (Octavia Spencer). Egy nap furcsa szállítmány érkezik a laboratóriumba, amiről Elisáék csak akkor tudják meg, hogy mi, amikor a feletteseik egy baleset után őket küldik be takarítani: a titkos szoba egy eddig nem ismert vízi élőlényt (Doug Jones) rejt, amit a kutatógárda tagjai többször is bántalmaztak. Elisa megsajnálja a lényt és egyre több időt tölt el vele, sokszor titokban surran be hozzá. A lány a fejébe veszi, hogy kimenti a foglyot a laboratóriumból, mindeközben pedig igencsak közel kerülnek egymáshoz.
Az a legbosszantóbb, hogy lehetett volna ez egy jó film is. Szólhatott volna arról is, hogy ne féljünk az ismeretlentől, hanem legyünk nyitottak, vagy hogy attól még, hogy valaki máshogy néz ki, mint mi, nem érdemel kevesebb tiszteletet vagy jogokat, valamilyen szinten tükrözve ezzel a feketék és a melegek akkori helyzetét. De nem, ehelyett ki kellett dobni a józan észt az ablakon és az egészből egy giccses, fajokon átívelő love storyt kellett csinálni. Én megpróbáltam félretenni azon gondolataimat, hogy itt gyakorlatilag bestialitás folyik a szemem előtt, viszont aztán elkezdtek részletekbe menni az élőlény anatómiájával kapcsolatban, valamint azzal – és most spoiler következik –, hogyan is volt biológiailag képes szexelni a főszereplővel. Ezen a ponton úgy éreztem, hogy menten ledobom magam valami magas épület tetejéről, és ekkor még nagyjából csak a mozi felénél jártunk!
Az is felettébb idegesítő volt, hogy ugyan felvetődnek érdekes társadalmi kérdések, mint például a rasszizmus és a szexizmus, de egyikbe sem merülünk bele érdemben, egyszer sem mondják ki, hogy ja, egyébként a feketék és a nők is emberek, illetve hogy bigottnak lenni marhára nem menő – így viszont olyan témák válnak egyfajta díszítőelemekké, amik baromira nem triviálisak. A hidegháborús vonal sem több szimpla háttérnél – feltűnnek szovjet kémek, de igazából semmit nem tesznek hozzá a történethez, és mivel kétórás műsorról beszélünk, ezért még nagyon időkitöltésre sem alkalmas az ő cselekményszáluk. Egyedül a zenét, a kosztümöket és a látványvilágot tudom dicsérni, mert ezek tényleg brutálisan jók, ám ezeket leszámítva gyalázatos a helyzet – a néma karakterért csak azért nem jár a piros pont, mert ennél sokkal jobb reprezentációt érdemelt volna ez a csoport, ugyanakkor Sally Hawkins játéka remek volt.
Mindent összevetve, sajnos nem tudok pozitívan nyilatkozni A víz érintéséről, hiszen amint nagyjából túltettem magam a hal-ember románcon (már amennyire lehetett), azon kezdtem el gondolkodni, mire fel kapott ez a remekmű ennyi Oscar jelölést? Én a látottak alapján sürgősen orvoshoz küldeném Guillermo del Torót, de hát ízlések és baseballütők, ugyebár.
Szerző
