Tragikomédia vörös kiadásban – Sztálin halála (2017)

A politika és a történelem két meglehetősen érzékeny téma, amivel finoman illik bánni, viccelődni pedig aztán főleg. Az előbbivel az olasz gyökerekkel rendelkező Armando Iannucci többször is megpróbálkozott már, elég nagy sikerrel, gondoljunk csak a The Thick of It című sorozatra, az abból készült filmre, az Egy kis gubancra, vagy éppen az Amerikában játszódó, lassan véget érő szériára, Az alelnökre, amik mind-mind zseniálisak a maguk kategóriájában. Számomra a Sztálin halála is hasonlóan fantasztikus lett: egyensúlyban van a groteszk a véres komolysággal, mindezt megfejelték a korhű ábrázolással és a briliáns szereposztással.

1953-ban járunk, amikor Joszif Sztálin (Adrian McLoughlin) utolsó intézkedéseként megrendeli egy Mozart concerto hanganyagát, amit nem sokkal korábban hallott a rádióban, mielőtt az éjszaka folyamán agyvérzést kap. Az eszméletlenül fekvő diktátorra másnap reggel talál rá a személyzet, és azonnal értesítik a Központi Tanács tagjait, akik együtt hoznak döntést a következő lépésekről. Lavrentyij Berija (Simon Russell Beale), Nyikita Hruscsov (Steve Buscemi), Vjacseszlav Molotov (Michael Palin) és a főtitkár-helyettes Gregorij Malenkov (Jeffrey Tambor) először orvost hívnak, majd miután lehetetlenné válik Sztálin halálának eltussolása, elkezdik szervezni a temetést, illetve az Unió irányítását. Malenkovot megteszik főtitkárnak, ám komoly belső viszályok alakulnak ki a Tanácson belül, ami egy rögtönzött puccskísérletig és kivégzésig tetéződik, mindez a nagy nemzeti gyász kellős közepén.

Nehéz nem ömlengve beszélnem erről a filmről, de azért megpróbálom. Azt aláírom, hogy nem mindent szó szerint vettek ki az alkotók a történelemkönyvekből, ám ebben az esetben ez egy elhanyagolható szempont, mert Iannucci tökéletesen eltalálta a sztori alaphangulatát, és pazarul ábrázolja a korszellemet, a diktatúra komorságát, valamint a háttérben futó hatalomharcokat. Ezen körülmények között tör utat magának a komédia, hiszen fel kell venni Sztálin után a fonalat, ám egy rakatnyi ökörből álló Tanáccsal ez egy meglehetősen nehéz feladat – olyan abszurd pillanatokat teremtenek ezek a fajankók, hogy némely halálosan komoly jelenet alá simán be lehetett volna vágni a Benny Hill showból ismert szaxofonos zenét, és még nem is lett volna kizökkentő.

Az író mellett a színészek is hatalmas tapsot érdemelnek, mert egy pompás csapat nélkül mit sem ért volna a forgatókönyv. Hála a jó égnek, hogy Iannucci nem erőltette a egyik szereplőre sem a mű orosz akcentust, sőt, minden egyes művész a sajátját használta, és pont így a jó. Személyes kedvencem Buscemi Hruscsovja, aki a maga, kishíján Muppet showba illő hangszínével szép kis karikatúrát csinált a leendő főtitkárból. A pálmát azonban számomra Jason Isaacs Zsukovja vitte – a Vörös Hadsereg tábornoka, aki topmodell módjára libben be a temetésre, és akinek annyira tele van a mellkasa kitüntetésekkel, hogy lassan görnyedt háttal tud majd csak járni, vaskos yorkshire-i akcentussal szólal meg.

A politikai szatíra nem egy könnyen emészthető műfaj, ráadásul a történelem sok nemzet számára elég kényes pont, főleg ami a szóban forgó diktátort illeti – Oroszországban be is tiltották a filmet –, úgyhogy a Sztálin halála talán nem lesz a legnépszerűbb mozi, ám aki kedveli ezt a zsánért, az garantáltan jót fog szórakozni rajta.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..