Viszontlátásra odafönt

Nagyon izgatott voltam, hiszen ez volt az első film, amit sajtóvetítésen láthattam. Frankofon film révén a Budapesti Francia Intézetben került sor a vetítésre, a filmet pedig eredeti nyelven adták magyar felirattal. Lássuk hát, milyen is volt!

 

A film Pierre Lemaitre azonos című regénye alapján készült, amit én magam nem olvastam, de úgy hallottam, nagy népszerűségnek örvendett. Történetünk az I. világháború vége felé játszódik. Két főszereplőnk Albert (Albert Dupontel) és Edouard (Nahuel Pérez Biscayart) a lövészárkokban töltött idő alatt szoros barátságot kötnek. Szadista parancsnokuk, Pradelle (Laurent Lafitte) háborúmániája miatt akkor sem hajlandó abbahagyni a hadakozást, mikor már érkezik a sürgöny a békekötésről. Még egy utolsó rohamra szólítja fel a katonákat, ahol Edouard megment Albert életét, ám súlyosan megsérül, elveszti alsó állkapcsát. Gyógyulása után sem kíván visszatérni tehetős, ám rideg édesapjához, ezért megkéri barátját, hogy hamisítsa meg az iratokat, és nyilvánítsa őt halottnak. Albert magához veszi barátját és segít neki a testi-lelki felépülésben, aki rajztehetségét kihasználva díszes maszkokat készít magának. Miután hatalmas a háborús veszteség, és a városok emlékművet szeretnének állítani a hősi halottaknak – mindeközben pedig egyáltalán nem foglalkoznak a háború fizikailag vagy mentálisan sérült túlélőivel -, Edouard híres képzőművésznek kiadva magát ilyen emlékművekről készít rajzokat, amiket eladnak a gazdagoknak, majd azt tervezik, hogy meglépnek az előleggel. Ekkor jönnek azonban a bonyodalmak, mégpedig nem is egy oldalról, így aztán nem tudhatjuk, sikerül-e a két férfinak, és a magukhoz vett hadiárva kislánynak véghezvinni a tervüket, hogyan fognak boldogulni.

 

 

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi mondatja ezt velem, de ez a film nagyon francia. Nem, nem a nyelv miatt, vagy mert Franciaországban játszódik. Egyszerűen csak a franciákra jellemző a stílusa. A történet nagyon érdekes, okos és szövevényes, minden okkal történik benne, soha nem tartunk semmilyen lépést értelmetlennek. A szereplők a személyiségüknek megfelelően reagálnak, mégsem unalmasan kiszámíthatóak. Logikus a cselekmény, mégsem hagy minket unatkozni egy percre sem. A humor végigkíséri a filmet, még a szomorúbb pillanatokban is, mégsem lesz morbid.

Hogy mennyire volt a forgatókönyv hű az eredeti műhöz, azt sajnos nem tudom megállapítani, de azt olvastam, maga az Lemaitre, az író is részt vett a film megalkotásában, hogy igazán hiteles adaptációt tudjanak együtt létrehozni.

 

A látvány nagyon szép és érdekes, remekül játszik a poros, szűk, sötét szegénység és a tágas, csillogó gazdagság kontrasztjával.

Leginkább Dupontel játéka viszi el a hátán az egészet, remekül adja a kissé esetlen, félénk, visszahúzódó, de mindenki számára szimpatikus, jószívű karaktert. Emellett Biscayart munkája is csodálatra méltó, hiszen majdnem a telje filmen keresztül csak orrtól felfele látjuk az arcát, legtöbbször pedig csak a szeme látszik ki, mégis olyan érzelmeket tud mutatni, amikkel igazán együtt tudunk örülni, búsulni, dühöngeni.

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki egy kicsit szeretne kiszakadni a megszokott filmjeink közül, és szívesen látna valami újat, valami mást. Sírunk, nevetünk, sírunk és nevetünk, és sosem unatkozunk!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..