Már a pilotmustrában említettem, hogy a Netflix legújabb sorozatával, a Lost in Space-el szemben bizony hatalmas elvárásaim voltak, ám ezt epizódról epizódra lejjebb adtam, de még ez sem segített a szérián.

A Jupiter 2 lezuhanása után a Robinson családnak több, komoly problémával kellett szembesülnie, nemcsak nem tudják, hol vannak, vagy miért zuhantak le, hanem még egy élhető, ám rendkívül hideg bolygóra keveredtek, ahol a túlélési esélyük nullára csökken, amint lemegy a bolygó napja – és addig már csupán öt óra van. Ráadásul a túlélésért folytatott küzdelemben két Robinson gyerek, Judy (Taylor Russell), és Will (Maxwell Jenkins) is komoly bajba keverednek.

Miután a Robindon család ismét egyesül, és ráadásul bővül is egy idegen eredetű robottal, ami kizárólag Willre hallgat, és egy családterapeutával, Dr. Smith-el (Parker Posey), lassacskán kiderül, hogy nem a Jupiter 2 az egyetlen hajó, ami lezuhant a bolygón, és szépen lassan megkezdődik az összefogás a túlélők között. Mindezt persze nehezíti, hogy Smith nem az, akinek mondja magát, és igyekszik mindent úgy manipulálni, ahogy neki megfelelő. Eközben a bolygó is mostohán bánik új lakóival, és minden menekülési kísérlet kudarcba fullad.

Az egyik legnagyobb baj a sorozattal, hogy nem tudja eldönteni, mi akar lenni: családi dráma, tinisorozat, sci-fi vagy pedig kalandsorozat. Ennek megfelelően ugrálunk a tematikák között, olykor indokolatlanul sokat elidőzve teljes mértékig jelentéktelen dolgokon.

A szereplőink, hát, egyike sem szerethető, nemcsak a szülők, vagy a többi túlélő, hanem úgy anblokk egyik sem, még a gyerekek sem – bár utóbbiak tévedéseit és gyengeségeit meg lehet bocsátani, hiszen még fiatalok és tapasztalatlanok. A Robinson szülök, idegesítőek, okoskodóak, és bár a sorozat mindent megtesz, hogy jó szülőnek ábrázolja őket, valójában közel sem azok, és a legnagyobb végszükségben hagyják magukra őket, miközben ellentmondó utasításokat adnak.

Will, Judy, és Penny (Mina Sundwall) testvéri kapcsolata mondjuk, kifejezetten jól van ábrázolva, kicsit civakodnak, kellően különböznek, de azért igyekeznek összetartani. És bár rengeteg rossz döntést hoznak, ezt tényleg a fiatalság (na, meg a szülői útmutatás hiányára) számlájára lehet írni.

Ugyanakkor az állandó, azért sem mondom el dolog, illetve a kikotyogott titkot klisés duója szó szerint darabokra szakítja a történetet, és nekünk, nézőknek már tényleg csak arra marad energiánk, hogy fogjuk a fejünket, és reménykedjünk benne, hogy tanulnak a hibákból a szereplők – meg az alkotók.

Sci-fisként egyértelmű, hogyha lesz folytatása a sorozatnak, akkor nézem tovább, de szívemből kívánom, hogy legyen ennyi elég belőle, mert az a csapat, aki a Netflix költségvetéséből, ilyen színészekkel, és ilyen alappal, ezt a munkát tudta felmutatni, az nem érdemel második esélyt!

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..