Teljesen véletlenül akadtam rá erre a sorozatra, és a nem mindennapi témája miatt gyorsan be is daráltam mind a tíz epizódot.
Jackson (David Lyons), Gil (Michael Raymond-James), Shawn (Larenz Tate), Boots (Derek Phillips) és Jessie (Bre Blair) nőttek fel, ám egy tragédia beárnyékolta a gyerekkorukat, mikor Jessie édesanyjának autójával összeütköztek egy másik autóssal, aki súlyosan megsérült. A négy fiú több hónapra javítóintézetbe került, a Quitmanbe, ahol szörnyű dolgok történtek velük. A négyesnek azonban a felnőtté válás után ismét szembe kell nézniük a múlt démonaival, és meg kell találniuk a módot arra, hogy minden mocsokságot és múltbéli dolgot a felszínre hozzanak.
A sorozat egy nagyon erős kezdéssel indul, és kétségünk sem lehet afelől, hogy a fiúkat az intézetben verték, bántalmazták, bedrogozták és megerőszakolták, de ezt a széria alkotói mégsem tolják teljes egészen a nézők képébe, inkább csak amolyan kimondatlan igazságként lebeg az epizódok felett. Ez a rejtélyes, ám mégsem rejtélyes hozzáállás pedig egy igazán egyedi atmoszférát teremt, ami különösen megtetszett ebben a sorozatban.
A múlt fogságában remek színészekkel operál, már ami a férfi szereplőket illeti, és bár valahol érthető, valahol azért mégsem, hogy a női karakterek miért szorultak ennyire a perifériára, ahogy az sem, hogy míg a srácok igen jól megírt, összetett személyiséget kaptak, addig a nők miért ilyen laposak és klisések.
És ebben látszik meg igazán, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy ez a széria igazán és döbbenetesen jó legyen. Egyfelől van egy remekül felépített ív, nagyon kemény mondanivalóval, és négy szuper főszereplővel, míg másik oldalt ott az elcsépelt és klisés szerelmi háromszög, a gyengén megírt nők és az olykor írói önkénytől bűzlő jelenetek.
Minden hibája ellenére természetesen javaslom megtekintésre a szériát – tíz epizód nem kér sok időt –, de aki csak egy kicsit is idegenkedik a témától, annak nem biztos, hogy javaslom. Mert valóban nem látunk semmi durvaságot, de a srácok reakciója, a ki nem mondott szavak és a csend olykor sokkal erőteljesebb és fojtogatóbb, mintha mindent a saját szemünkkel látnánk.
Szerző
