X-Men Red (2018– )

Miután a Phoenix Resurrectionben a Marvel újraélesztette Jean Greyt (de még hogy!), logikus lépésnek tűnhetett mind a kiadó, mind az olvasók számára, hogy a legelső női X-Man saját csapatot kapjon. Hát kapott is.

Miután hosszú éveken keresztül halott volt, Jeant ledöbbenti a világ, amibe visszatér, hiszen abban még az általa ismertnél is több gyűlölet fogadja. Jean azonban nem adja fel, és bizakodón áll a jövőhöz: kikéri a világ legnagyobb gondolkodóinak – politikusok, aktivisták, Nobel Békedíj-nyertes, mérnökök – véleményét, és arra a döntésre jut, ha azt akarja, hogy a mutánsok hangját meghallják, hogy azok egységként képviseltethessék magukat, létre kell jönnie egy mutáns nemzetnek. Eme indítványát elő is adja az ENSZ-ben, és bár lenne, aki támogatja a gyűlés után az egyik nagykövet odamegy hozzá, mond pár vészjósló mondatot, majd – mindenki szeme láttára – felrobban a feje. Miközben mindenki abban a hitben van, hogy Jean ölte meg a nagykövetet, ő és csapata – Laura és Gabby Kinney, Nightcrawler, Namor, a hatalmas erejű mutáns Gentle (és a későbbiekben a technopata Trinary, Storm, és, ha minden igaz, Gambit) – egyre nyugtalanítóbb dolgokra bukkan, és nem is véletlenül, az egyre növekvő gyűlölet mögött ugyanis az ördögi Cassandra Nova áll.

Kicsit furán állok az X-Men Reddel (ami amúgy eme cikk megírásának pillanatában négy lapszámmal rendelkezik): egyfelől leborulok a nagysága előtt, másfelől viszont vannak benne dolgok, amik miatt erősen húzom a számat.

Előbb a pozitívumok: a jelenlegi „színes” (Gold, Blue, Red) X-Men–sztorik közül kétség kívül a Red a legerősebb az alapkoncepció tekintetében. Az X-Men a kezdetektől kezdve erősen a kisebbség-metaforára támaszkodott, rajta keresztül kritizálta a bigottságot az előítéleteket (amúgy azt szeretném leszögezni, hogy a mutánsok an blokk nem a feketék vagy a melegek metaforája, hanem az írók néha erre, néha arra az aspektusra erősítenek rá), és bár ezek a gondolatok feltűnnek a Goldban és a Blue-ban is, egyikben sem használják az írók olyan erőteljesen, mint a Redben. A szóban forgó sorozat ugyanis nem szimplán általánosságban beszél az előítéletekből fakadó félelemről gyűlöletről, hanem az egészet rávetíti a mai szociális média-használatra, és arra, hogyan befolyásolható azon keresztül az emberi gondolkodás. Mindezt teszi ráadásul úgy, hogy a történeten keresztül nem csak a menekültválság visszhangja köszön vissza (külön említésre kerülnek például a kontextusból kiragadott féligazságok, ami a hazai médiából is ismerős lehet), hanem olyan problémák is felszínre kerülnek, mint például a wage gap (különbség az átlag női és férfi fizetések között). Ennek hála pedig az X-Men Red rettentő mai és rettentő megfontolandó.

Ami a széria alap lineupját illeti… tetszik. A fő hang persze Jeané, őt pedig leginkább Kurt támogatja, aki sokszor egyben a józan ész hangja is. Mellettük Laura és Gabby egyszerre funkcionálnak muszkliként és comic reliefként, míg Gentle eddig nem kapott túl sok teret, Namor főleg a hátteret szolgáltatja, Storm pedig még csak most csatlakozott a bandához. Trinary, aki teljesen ő szereplő (egyelőre még civil neve sincs, ha csak nem tévedek), kellőképpen tűzről pattant és szerethető, bemutatása pedig szépen viszi előre a történetet. Ami pedig Gambitet illeti: bár a concept artok alapján tagja a sorozathoz tartozó elsődleges csapatnak, egyelőre még csak egy kis, háromoldalas jelenetben szerepelt, ami olyan kevéske, hogy egyes olvasók már szóvá is tették, hogy vajon időközben kiírták-e a sorozatból a Cajunt.

És akkor a kevésbé erős dolgok: bár az író Tom Taylor néha egyenesen brillírozik a párbeszédeket illetően (Kurt „Your wings aren’t melted, Icarus. They’re just a little signed”–feleszólalásába egészen beleborzongok), bizony volt egy-két mondat, amire fájdalmasan összerázódtam. Ezek között mondjuk volt felesleges kódnévhasználat, amitől borzalmasan erőltetett lett a mondat, és volt kicsit túllőtt viccelődés is. Viszont ez még a kisebb probléma. Amivel már nagyobb gondjaim vannak, az a rajzolás.

Én alapból bírom Mahmud Asrar munkáját, sőt, az All-New Wolverine-ben volt egy-két panelja, amit egyenesen imádtam, és a mai napig pozitív példaként emlegetek. Itt viszont vagy nem volt elég ideje, vagy nagyon kísérletezgetett a stílussal, de tény, hogy – ez főleg az első lapszámra igaz – egyes paneljai kifejezetten rondák, és (már bocsánat) néha főbenjáró bűnöket követ el a női anatómia, és főleg a mellek ellen. Elnézést, ez nekem a vesszőparipám: ki nem állhatom, amikor úgy rajzolnak meg egy nőt egy képregényben, mintha a melle kis, különálló zacskókban foglalna helyet (én magamban ezt csak „boob pouch”-nak hívom), márpedig Asrar ezt csinálja. Sőt, nem csak szimplán különveszi a melleket – sokszor úgy veszi külön őket, hogy még beférni közéjük egy harmadik, arról nem is beszélve, hogy például Jean mintha páncélban lenne, és a mellei mégis külön életet élnek a kis tarisznyáikban. De ha túl is teszem magamat a mell-kérdésen, akkor is marad az, hogy a Red team uniformisai (tisztelet a kivételnek, pl. Trinary) egyenesen rondák. Főleg Jeané és Gambité.

Viszont a vizuális hiányosságokon, és a néha kissé fájdalmas szövegeken túl az X-Men Red valóban nagyon odateszi magát, és egy rettentő izgalmas és releváns történetszállal kínálja az olvasót, ami talán a jelenlegi legfontosabb X-Men címmé teszi.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..