Szeretek a nem túl népszerű sorozatok között keresgélni, mert olykor igazi gyöngyszemekre bukkanhat az ember (például a Skins vagy a Misfits is ilyen), ráadásul, ha az a sorozat európai, akkor azonnal le is csapok rá. A Crossing Lines egy rendkívül erős alappal, és egészen korrekt színészi gárdával indít, de mégis van benne, ami hibádzik, méghozzá nagyon.
Louis Daniel nyomozó (Marc Lavoine) segítséget kér visszavonult amerikai barátjától, Carl Hickmantől (William Fichtner), hogy segítsen neki feltárni egy igen bonyolult ügyet. Hickman vonakodik elfogadni az ajánlatot, mivel korábbi ügyében súlyosan megsérült a keze, és ezért nehezen tudja ellátni rendőri feladatait, de végül Daniel meggyőzi őt, hogy csatlakozzon hozzá és a válogatott rendőrökből álló csapatához, amit a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság vezető ügyésze, Michel Dorn (Donald Sutherland) felügyel és támogat.
A csapat már az első ügyével sikert arat, és arra kéri őket Dorn, hogy maradjanak, és segítsenek az országhatárokon átívelő bűnügyekben. Ugyan az elején a különböző országok rendőri egységei nem veszik túl jó néven, hogy beleavatkoznak idegenek a nyomozásukba, de lassan elterjed a híre, hogy az ICC különleges nyomozócsoportja bizony rendkívül jól végzi a dolgát.
A sorozat egy remek alapötlettel indult, és a háttér sztori a Büntetőbíróságról, valamint a nyomozások maguk is rendkívül jól sikerültek, izgalmasak, érdekesek, és olykor morális kérdéseket is feszegetnek. Azonban a karakterek rendkívül klisésnek bizonyultak, és szinte semelyik sem volt egy valódi szereplő, mindegyik csak egy egydimenziós, klisés alak, akivel el lehetett adni a sorozatot. Ez azért is kár, mivel egy nagyon tehetséges európai színészi gárdát hoztak össze az alkotók.
Az, hogy minden nyomozás más országban, sőt más országokban játszódik, hogy figyelembe veszik a helyi sajátosságokat, a kultúrát, sőt, még azt is, hogy sokszor (szinte állandóan) más nyelvet beszélnek a helyiek – komolyan sajnálom a sorozatot, mert fantasztikus lehetőségeket kapott. Arról már nem is beszélve, hogy úgy cserélgették a női szereplőket, hogy azt még a Gyilkos elmék stábja is megirigyelné!
Ugyan a harmadik évadra kapott egy komoly ráncfelvarrást, és három szereplőn kívül mindenkit lecseréltek, ráadásul ez a csapat már egy sokkal összetettebb és érdekesebb személyekből állt, amiket láthatóan maguk a színészek is jobban élveztek. Bár azt nem értem, hogy a tehetségtelen Goran Visnjic miért kapott itt majdnem főszerepet, de mivel ő az egyik legeladhatóbb európai színész az amerikai tévés piacon, feltételezem, hogy a pénz döntött ebben az esetben.
Tényleg sajnálom a Crossing Lines-t, mert rengeteg potenciál volt benne, de úgy tűnik, az európaiak még mindig több évtizeddel le vannak maradva az amerikai filmgyártás rendkívül alapos és összetett munkáitól, és ez sajnálatos, mivel kontinensünk annyi, de annyi lehetőséget kínál: tehetségek, ötletek, helyszínek – tényleg kár érte!
Szerző
