Még mindig nem az igazi – Thor: Ragnarok (2017)

Azon rajongók táborát erősítem, aki főleg Loki miatt nézi és várja a Thor-filmeket, bár ezúttal volt bennem egy némi írói kíváncsiság is, mivel nagyrészt ismerem az északi mitológiákat és kíváncsi voltam, vajon miképpen oldják fel azt a filmben.

Thort (Chris Hemsworth) rémálmok gyötrik, és minden éjjel otthona, Asgard pusztulását látja, így hazaindul, hogy apjával, Odinnal megbeszélje a dolgot és tanácsot kérjen. Hazaérve azonban nagy változást lát, és mint kiderül, azt testvérének, Lokinak (Tom Hiddleston) köszönheti. És bár a testvérpár nincs túl jó viszonyban, közösen elindulnak fellelni Thor rémálmainak az okát, azonban amit ekkor megtudnak, az mindent megváltoztat, mivel megjelenik Hela (Cate Blanchett), a pusztítás istennője, aki uralma alá hajtja Asgardot, és tervei között szerepel az egész világ leigázása. Eközben Thor és Loki elszakad egymástól és egy olyan világba csöppen, ahol csak a nyers erő az, ami tiszteletet parancsol.

A Thor: Ragnarok ismét egy bájos és színes Thor produktum volt, de elődeihez hasonlóan, ez sem volt képes igazán átütő élményt összehozni – színes volt és szagos, meg vicces, de elmaradt az Amerika kapitány társadalomkritikájához képest, vagy a Hangya színtiszta szeretete mögött, miközben nem tudott sem használható női karaktereket összehozni, sem pedig valódi drámát.

Thor lassan tényleg olyan lesz, mint egy bájos kölyökkutya, akit mindig kizárnak az esőbe, de ő ennek ellenére mindenkit szeret – ez egyrészt nagyon szerethető, másrészt, egy idő után már unalmassá válik. Eközben Loki karaktere szinte semmit sem fejlődött az elmúlt három film során, még mindig ugyanaz a piszok boszorkánymester, aki volt. Bár szeretem mindkét karaktert, azért ennél kicsivel több változásra lett volna szükség mindkettő életében, de ezt annak tulajdonítom, hogy a többi képregény-filmhez képest itt minden egyes filmet egy teljesen más csapat hozott össze.

Ami igazán zavar a filmben, az Valkűr (Tessa Thompson), vagyis valkűr, hiszen ez nem egy név, ez egy titulus! Vagyis a film alkotói arra sem vették a fáradtságot, hogy a megjelenített kettő (összesen kettő, úgy az egész filmben!) női szereplőből a másodiknak nevet adjanak. Ráadásul valkűr nem is nő, mármint a karakter nőnemű, és női színész játssza, de semmi nőiesség sincs benne, egyszerűen olyan, mintha fogtak volna egy férfi harcost, nőként mutatják be, és bumm, ő akkor máris nő –nos, nem, és ez akkora írói, illetve készítői baki, hogy kedvem támadna felpofozni érte Taika Waitit, pedig bírom a stílusát.

Cate Blanchett a kisujjából kirázta Hela karakterét, és meg kell mondjam, nagyon is tetszetős lett, végre nem egy szerelemittas nőt kaptunk, hanem kvázi egy hatalommániásat – nem mondom, hogy ez olyan nagyszerű dolog, de ha végignézünk a filmtörténelmen, látható, hogy a női szereplők vagy alig jelennek meg, és ha meg is jelennek negatív formában, akkor is a szerelmi bánat hajtja őket a sötét oldalra.

Minden hibája ellenére nézhető a Thor: Ragnarok, amolyan bájos délutáni matinéfilm szuperhősökkel, korrekt csavarral, de az északi istenek harmadik filmjétől kicsit többet várt volna az ember.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..