A szolgálólány meséje továbbra is hozza a már megszokott és bevált formulát: múltkor egy lassabb lefolyású epizódot láttunk, és a mostani rész is ragaszkodik a kényelmesebb tempójú, ám jelentőségteljes cselekményhez. Ahogy korábban, úgy most sem lehet a sebességet felróni a széria számlájára, hiszen bőven volt most is alkalmunk együtt izgulni, félni és olykor pityeregni a szereplőkkel.
A Putnam családot, akiknél Janine (Madeline Brewer) volt szolgálólány tragédia rázza meg, hiszen kislányuk, a tíz hónapos Angela súlyos állapotban kórházba kerül. Serena Joy (Yvonne Strahovski) úgy érzi, nem tesznek meg az orvosok mindent a baba felépüléséért, és Offred (Elisabeth Moss) tanácsára megkerülik Parancsnokukat és engedélyezik, hogy az ország legjobb csecsemőorvosa, aki egy nő, megvizsgálhassa a kislányt. Ez, és az asszony néhány korábbi lépése kihúzza a gyufát a betegségéből épphogy felépült Fred Waterfordnál (Joseph Fiennes), és büntetést szab ki feleségére, valamint Offredre bűnrészessége miatt. Eközben Janine újra találkozik a Putnam családdal, akik eleinte nehezményezik a jelenlétét, ám a kis Angelára gyakorolt hatása miatt úgy döntenek, hogy maradhat a lány.
Egészen eddig nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen kijelentést teszek, de Serena Joy kezd a sorozat egyik legérdekesebb figurájává válni. Ugyan sajnálni továbbra sem fogom, minél többször ellenkezik férjével – és ezzel együtt a gileádi rendszerrel is – annál jobban felfigyelek rá. Yvonne Strahovski ismét nagyot alkotott, el nem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett megeleveníteni a feleség kettősségét, de neki sikerült. Mert hogy Serena Joy igenis egy komplex jellem, aki foggal-körömmel kapaszkodik az elveibe, ugyanakkor egyre jobban tisztában van azzal, hogy mindaz, amiben eddig hitt, illetve amit felépített, az szép lassan tönkretesz körülötte mindent és mindenkit – úgyhogy bizony rá nagyon is érdemes lesz figyelni a közeljövőben!
Már korábban is megfigyeltem párszor, ám az utóbbi két epizódban aztán abszolút szembeötlő volt, hogy Gileádban minden mennyire steril, komor és totálisan személytelen. Ez természetesen mind-mind alapfeltétele az uniformizálódásnak és az egyszerű életvitelnek, ám nekem akkor is nagyon szúrja a szememet, hogy minden egyes épület, beleértve a kórházakat, sőt még az otthonokat is, mennyire iszonyatosan rideg. A Waterfordok háza – amin én a lakberendezés szerelmeseként egyébként sokszor csorgatom a nyálamat – egy remekmű, ám az operatőrök és a rendezők képesek olyan visszataszító hangulatot varázsolni oda is, hogy mindenki feszélyezve és bezárva érezze magát, legyen szó a nézőről, vagy éppen egy ott lakó szereplőről.
Ha egyvalamit bizonyít A szolgálólány meséje, az nem más, minthogy nem kell ahhoz eget rengető akció szcénákat a nézők elé tárni, hogy végig a körmeiket rágják, hanem bizony a kevésbé eseménydús jeleneteket is meg lehet úgy csinálni, hogy izgalmasak legyenek.
Szerző
