“Minden ember egyenlőnek teremtetett, amíg úgy nem döntünk, hogy te nem vagy ember.”

Colson Whitehead ott van nálam az idén megismert írók élvonalában. Nagyon remélem, hogy más könyvei is meg fognak jelenni magyarul, mert ha fele olyan jók, mint A föld alatti vasút, akkor itt van a helyük a polcomon.

Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen, élete maga a pokol – a környezetében talán senki sem szenved annyira, mint ő. Anyja magára hagyta, barátai sincsenek, hiszen a rabszolgákat nem csupán az ültetvényesek sanyargatják, ők maguk is gyötrik társaikat, kegyetlenül, brutálisan. Cora úgy látja, nincs más lehetősége, mint a szökés. Amikor először hall a föld alatti vasútról, a rabszolgákat északra menekítő titkos szervezetről, elhatározza, bármi történjék is, útnak indul. Nem is sejti, milyen hosszú és gyötrelmes út vár rá…

Colson Whitehead fordulatos, megindító regénye, A föld alatti vasút (The Underground Railroad) az 1800-as évek Amerikájába repíti az olvasót, ahol rabszolgatartók és abolicionisták feszülnek egymásnak, s ahol a szökött rabszolgák és segítőik büntetése kínhalál. A kötet az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja és egyik leghangosabb könyvsikere. A hírek szerint az Oscar-díjas Holdfény című film rendezője, Barry Jenkins készül sorozatot forgatni.

Nem tudom, milyen megvilágosodás ért, de mostanában szívesen olvasok olyan témákról, amiket korábban kerültem. Az egyik ilyen a rasszizmus; de ahhoz képest a rabszolgaság egy kétszer olyan hosszú skála végén áll. De milyen jól tettem, hogy kimozdultam a komfortzónámból.

Nem is gondoltam, hogy ennyire befészkeli majd magát a szívembe, de ez tényleg egy csodás könyv. Megrázó, izgalmas és gyönyörű. Annyira magával ragadott, hogy nem is kellett egy teljes nap az elolvasásához, mert egyszerűen nem tudtam letenni. Az író és a fordító, Gy. Horváth László előtt is le a kalappal, mert minden egyszerűsége és sallangmentessége mellett is borzongatóan szép a szöveg, sokszor egészen költői. Ez pedig remekül ellensúlyozza a történet brutalitását, ami szintén úgy jön át, hogy nincs is igazán részletezve, pont a távolságtartó tényszerűsége teszi olyan hatásossá. Nem kell oldalakon át részletezni a kínzást ahhoz, hogy a kegyetlensége szíven üssön, sokkal inkább a magától értetődősége teszi sokkolóvá. Utoljára Toni Morrisonnál – hasonló témában – éreztem azt, hogy szó nélkül húzza ki alólam a talajt.

Érdekes volt, hogy az író a szó szerinti értelemben vette és kézzelfoghatóvá tette a föld alatti vasutat, nekem semmi bajom nem volt vele, így is tetszett, enélkül is tetszett volna. Ötletesnek tartom, ahogy Cora menekülésének állomásai közé voltak beillesztve az egyes szereplőket bemutató, rövidebb fejezetek, illetve a szökött rabszolgákat kereső hirdetések. Már olvasás közben sejtettem, hogy ezek tényleg valóságosak, de azért kicsit sokkoló volt megtudni a köszönetnyilvánításból, hogy tényleg. Remélem, senkit nem kaptak el közülük.

Az író másik erőssége a karakterizálás; mert amellett, hogy Cora egy nagyon szerethető főhős, a mellékszereplők is mind határozott jellemmel bírnak és emlékezetesek maradnak. Itt nincsenek fekete-fehér jellemek, mindenki nagyon élő. Az egyik legérdekesebb karakter Ridgeway, a rabszolgavadász, aki elsőre egy elvetemült megszállottnak tűnik, de aztán kiderül, hogy ennél sokkal több van benne. És ott van a fura fekete fiú, Homer, aki mellette van, és úgy olvastam volna még róla, de hát nem lehet minden szereplőt kiismerni. Vagy Ethel, a Corát segítő nő, akiről még mindig nem tudom eldönteni, hányadán állok vele, mert hiába állt a jó oldalon, a motivációja erősen megkérdőjelezhető. És a művelt, karizmatikus Lander az ő libabőrzős beszédével, vagy Caesar, aki a személyes kedvencem volt, és az egész történet szempontjából kulcsfigura, hiszen ő bátorította Corát a szökésre.

Nagyon megrázó volt szembesülni vele, hogy a déli államokban hogy viszonyultak a feketékhez, meg ahogy miattuk a rabszolgák közül is sokan egymás ellen fordultak a jobb sors reményében. Nem is értem, hogy egy olyan országban, ami ennyire a szabadságot hirdeti, hogy történhettek ilyesmik. Nem tudom, hogy a nyílt gyűlölet és üldözés volt rosszabb, vagy a sunyi, kísérletezős, kihasználós módszer, de undorító volt, amit csináltak, az meg még inkább, hogy a rasszizmus még ma is jelen van szerte a világban.  Ez az egyik legocsmányabb, legfelháborítóbb dolog. Szép új világot akarok!

Az utolsó oldalakkal először nem voltam teljesen kibékülve, egzaktabb befejezésre vágytam, de aztán rájöttem, hogy pont ez a lényeg. Hogy nincs lezárás, és talán soha nincs vége az útnak.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..