Folytatódik az esküvőszezon: Batman #50

A DC tulajdonképpen már régebb óta és nagyobb elánnal is készült a nagy esküvő-eventjükre, mint a Marvel, ám náluk a tetőpontra két héttel többet kellett várni. A Batman #50 a héten jött ki, és, csak úgy, mint a Kitty-Colussus frigy, ez is tartogatott meglepetéseket – annyi mindössze a különbség, hogy amíg a rajongói visszhang az előbbinél inkább pozitív volt, itt a negatív felé tendál a vélemény. Vigyázat, spoilerveszély.

Ezt a cikkemet is egy disclaimerrel kezdeném, mert jobb, ha mindent előre tisztázunk: gyűlölöm Batmant. Zsigeri módon irtózom a karaktertől (emiatt például hatalmas elégtétellel tölt el, ha az Injustice-ban elpáholhatom mondjuk Catwomannel), aminek az indoklása amúgy külön megérne egy cikket (ami nem mondom, hogy meg fog születni), de ezt megpróbálom félretenni eme cikk érdekében. Megpróbálom, de ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben sikerülni is fog. A másik dolog pedig, amit szeretnék leszögezni, hogy bár igyekszem független műként tekinteni a szóban forgó lapszámra, már előre tudom, hogy bizonyos szintű összehasonlítás az X-Men Gold #30-cal elkerülhetetlen lesz.

Akkor kezdjük is a csavarral, ami sok rajongót megbotránkoztatott: hiába volt az egyéves felvezetés (ha minden igaz, a lánykérésre a Batman #24-ben került sor), a hype, a közel negyven variáns borító, a tie-in sztorik, meg az alapvető lelkesedés… Catwoman végül faképnél hagyta az „oltárnál” várakozó Batmant. Méghozzá nagyon gyenge, idegesítő, és szisztematikusan dühítő indokból.

Ám mielőtt teljesen darabjaira cincálnám a lapszámot, azért pár dolgot nekem is el kell ismernem. Például azt, hogy egy kritikus – nem, nem emlékszem, kicsoda – az évtized egyik legjobb képregényének nevezte a Batman #50-et, és ha ezzel nem is értek egyet, megértem, hogy ő miért gondolja így. Mert a Batman #50 valóban grandiózus, de úgy, hogy amíg az X-Men Goldban (mondtam, hogy lesz összehasonlítás) úgy emelték a lapszám fényét, hogy behoztak egy csomó vendégszereplőt, addig a Batman behozott egy csomó vendégművészt. A kiadvány tele van egészoldalas, borítókra emlékeztető artworkökkel, amelyek mindegyikét más-más rajzoló jegyzi, és emiatt a maga nemében a képregény tényleg gyönyörű, kicsit olyan is, mint egy művészeti album, és a művészek sokszínűsége miatt (Frank Millertől Joëlle Jonesig) erősen dolgozik a nosztalgia-faktor is. (Az már más kérdés, hogy ezen oldalak sokán jelenik meg az a burkolt, vagy kevésbé burkolt szexizmus, amin reméltem, már túlléptek a képregények, de láthatóan még nem.) Úgyhogy igen, vágom, hogy a Batman-fanboyoknak és a klasszicista képregényértőknek miért egy megtestesült vágyálom a Batman #50.

Ettől függetlenül azonban a tényleges történettől, és annak tálalásától végérvényben azért húzom a számat. Szóval a sztori: az első lapokon Batman és Catwoman éppen együtt páhol az éjben egy random gonosztevőt, és közben megbeszélik, hogy akkor hajnalban összeházasodnak. Mármint nem tisztázzák, hogy ugye nem felejtetted el az esküvőt?, hanem ott helyben kitalálják, hogy hajnalban, a felhőkarcoló tetején összeházasodnak. Ezek után a lapszám két részre bontható: az egyikben történik a tényleges cselekmény, ahogy mindketten készülődnek az esküvőre, míg a másikat a már emlegetett egészoldalas rajzok teszik ki, rajtuk Bat és Cat egymáshoz írt levelének töredékei.

Ha csak magát a tényleges eseményeket nézem… Nos, lehet, hogy az a baj, hogy alapvető hiányosságaim vannak a körülmények ismeretét illetően, ám mégis ott motoszkált bennem az érzés, hogy ez nincs rendjén, ez indokolatlanul túl van bonyolítva, és egyszerre mégis összecsapva. Mert igen, hiába az egyéves jegyesség, az esküvőszervezés kvázi pár óra alatt történik meg. Mert nagy titokban kell az egészet csinálni, nehogy kitudódjon a személyazonosságuk (de attól miért nem lehetett mondjuk egy Selina-Bruce esküvő? Bat-Cat esküvő a szuperközösség tagjai előtt? Szertartás a Wayne kúrián a Bat Family tagjaival?), ráadásul egy részeg bírónak kell összeadnia őket, hogy még ő se emlékezzen rá, mivel töltötte az éjszakát (hú, de romantikus). Szóval az egész olyan súlytalan, rohanós, egyszerre komor és érzelemmentes (erről majd kicsit később többet). És aztán persze ott van a tragikus végjáték, aminek a kivesézése szintén mindjárt következik, és ami mellett maximum annyi hozható fel mentségként, hogy lehet, az egész mögött a gothami gonosztevők manipulációja áll. Amitől mondjuk nem lesz a végkifejlett kevésbé csalódás, csak éppen valamilyen szinten érthetőbb.

És akkor most jön az, hogy a Batman #50 tulajdonképpen két hatalmas tévképzettel dolgozik, amik számomra a legfájóbbak. És a két tévképzet pedig a következő: ami fellengzős és kacifántos, az minőségi és mély irodalmi szöveg, valamint igazi művészeti érték csakis a szenvedésben rejlik. És mivel a lapszám ehhez a kettőhöz foggal-körömmel ragaszkodik, igazából a saját értékrendjében tényleg művészit alkot.

Az első tévképzet az egész oldalas rajzokhoz és Batman és Catwoman egymáshoz írt levelihez köthető, ezek ugyanis olyan fellengzősek és kacifántosak, amennyire csak Tom Kingnek volt pofája megírni őket. Komolyan mondom, hosszú, hosszú oldalak szólnak Bat és Cat szemének színéről, arról, hogy eltakarják-e a szemüket, arról, hogy ez miben járul hozzá a kiismerhetőségükhöz, de még valahogy a „truth, justice, and the American way” is odakeveredik. És bár a végére tulajdonképpen értelmet nyernek ezek a levelek, a nyelvezetük modoros, túltolt, és a témához nem feltétlenül illő – már csak azért sem, mert egyáltalán nem olyan hatást keltenek, mintha két szerelmes írta volna egymásnak.

Mielőtt rátérnék a kettes számú tévképzetre, beszéljünk csak kicsit az érzelmekről, vagyis inkább azok hiányáról. Bár van a lapszámban egy szenvedélyes csók (ami amúgy a főrajzoló, Mikel Janín leginnovatívabb és kompozíció tekintetében legizgalmasabb panelje), meg a levelekben ott van, hogy „szeretlek”, egy percig sem éreztem azt, hogy két olyan emberről olvasnék, akik annyira szeretik egymást, hogy össze akarnak házasodni – odáig megyek, hogy a Batman #50 az intimitás teljes hiányát mutatja. Megint jöhet az összehasonlítás: az X-men Gold #30 azért képes volt egy-egy panelba olyan szubjektivitást tenni, hogy a karakterek egymás iránt érzett szeretete és törődése szinte kézzel tapintható volt – gondolok itt például arra, ahogy Piotr lelkesen mesélt az általa festett képről, ami a nászutas lakosztályban várta Kittyt, vagy Vadóc és Gambit könnyed és laza, egymásnak dőlős, kézfogós öleléséről a próbavacsorán. Ehhez képest a Batman közben végig azt éreztem, mintha két olyan emberről olvasnék, akik ugyan vonzódnak egymáshoz, de ennek a vonzódásnak az alapja főleg a rejtély, a kíváncsiság, és a másik erejének és képességeinek tisztelete. Ez a sztoikus hős és a femme fatale vonzalma, ami nem idegen Batman és Catwoman számára, csak ezen a ponton ezen már túl kellett volna lépni. De az érzelemmentesség nem csak a jegyespárra vonatkozik: különös fájó pont volt számomra, hogy Bruce úgy kérte meg Alfredet, hogy legyen a tanúja, hogy közben fel sem nézett a telefonjából (ami amúgy pont azt a toxikus maszkulinitást ábrázolja, amit annyira nem bírok Batmanben, de már mondtam, ez a cikk nem az a cikk).

Most pedig, hogy mindezt tisztáztuk, jöhet a kettes számú tévképzet, és ezzel együtt az, hogy miért is hagyja végül Catwoman faképnél Batmant: nagyon leegyszerűsítve a dolgot, Batmant a szenvedése hajtja (ő továbbra is csak egy sérült gyerek), vagyis ha boldog lenne, ha harmonikus házasságban élne, akkor elveszítené „batmani” mivoltját, és többé már nem lenne elég jó szuperhős ahhoz, hogy megvédje Gotham ártatlanjait. Annyi, de annyi bajom van ezzel – akkor is, ha mondom, lehet, hogy Catwomant manipulálták, hogy ezt tegye. Elsősorban az, hogy megint minden Batman körül forog – ezt már abból a kevés Gotham City Sirens lapszámból is kiszűrtem, amit olvastam: Gothamben mindenki Batmanért van, mindenki az ő questjének a haladását segíti elő, és saját szubjektivitásról nem is álmodhat (főleg hogyha nőnemű). Vagyis most Catwoman lemond a boldogságáról, hogy Bruce szenvedjen, és dühös legyen, és fájjon neki, és továbbra is nagybetűs BATMAN legyen. Mert az mondjuk senkinek az eszébe sem jut, hogy Selina jelenléte, támogatása akár jobb motiváció is lehetne (én szentül hiszek a pozitív impulzusok felsőbbrendűségében a negatívval szemben). Emellett annak a szimpla ténye sem közvetít semmi hasznos üzenetet, hogy Batmannek szenvednie kell. Mert hát lássuk be, nagyon sok kisfiú, kiskamasz, nagyobb fiú, nagyobb kamasz néz fel Batmanre, tekinti tudatosan vagy tudat alatt követendő példának, csakhogy Batman magányos cowboy–mentalitása ma már nem csak élhetetlen, hanem kifejezetten ártalmas is – más szavakkal: sokkal jobb lenne, ha a fiatalság egy emberibb, érzelmeivel közelebbi viszonyban álló hősképet internalizálna, nem pedig a sztoikus, folyton mártírkodó Batmant.

Ez most jó hosszú lett, de kellett. Azt hiszem, sikerült kifejtenem, ami akartam: a Batman #50 a maga nemében fontos, hű a karakter és a sorozat hagyatékához, és valóban szemet kápráztató. Ettől függetlenül azonban rossz üzenetet közvetít, helyenként indokolatlanul fellengzős, dühítő, és bizony arcon köpi a rajongókat. És csak remélhetjük, hogy a jövőben feloldja eme hibáit.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..