A gyalázat az gyalázat, avagy hogyan ne csináljunk játékadaptációt – Tomb Raider (2018)

Elég sokszor hangoztatom, hogy Lara Croft kalandjai mindig is a kedvenceim közé tartoztak, az összes játékot végigpörgettem már, nem is egyszer. Sok hibája ellenére szeretem a filmeket is belőle, így reményekkel telve vártam az új filmet, Alicia Vikander főszereplésével, azonban a reményeim nagyjából tíz perc után a füstbe szálltak, és helyüket átvette a zsörtölődés, az unalom, és a düh.

Lara Croft (Alicia Vikander) biciklifutárként tengeti fiatal éveit, és lassan hét éve nem hajlandó tudomást venni apja haláláról, ez pedig olyan súlyos gondokhoz vezethet, hogy akár a teljes Croft vagyon felszámolásra kerülhet. Azonban mikor Lara végül Ana (Kristin Scott Thomas), apja élettársának unszolására végre aláírná a papírokat, egy különleges tárgyat kap édesapjától, ami még különösebb dolgokhoz vezet.

Kiderül, hogy Richard Croft (Dominic West) évek óta egy különös rejtély megszállottja lett, annyira, hogy az életét is hajlandó volt feláldozni érte – videóüzenetében pontos utasításokat ad lányának a továbbiakról, aki ennek ellentmondva inkább elindul megkeresni halottnak hitt apját, azonban amit talál, az túlmutat minden elképzelésén.

Annyi, de annyi sebből vérzik Lara Croft legújabb filmadaptációja, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Sokan tudják már, hogy sosem az adaptáció tényével van gondom, vagy azzal, hogy fő pontokat megváltoztatnak az eredeti nűhöz képet, sőt, kifejezetten támogatom, hogy ne a könyvet vagy a játékot vigyék vászonra, hanem annak az esszenciáját, azonban a 2018-as Tomb Raider alkotói egy sablonos, klisés és indokolatlanul hímsoviniszta produktumot tettek le az asztalra.

Adott egy remekbe szabott legenda, Himiko a japán hercegnő szörnyű pusztítása – ami állítom, hogy a legjobb történet a Tomb Raider játékokban – és egy okos és csinos, ám tapasztalatlan régészlány, aki egy csapattal felkerekedik a legenda nyomába. Mi azonban egy buta, képzetlen és irányított Lara Croftot kapunk, aki nem alakítója sorsának, csupán szenvedő alanya. A játékban Lara barátnője kutatásai nyomán jutott el Himiko történetéhez, és a kutatási, felfedezési szenvedély vitte tovább, a filmben azonban kapunk egy nőt, akit kizárólag a férfiak irányítanak, szó szerint minden lépést azért tesz meg, mert vagy az apja nyomdokát követi, vagy egy pasi tetszik neki, vagy pedig egy férfi fenyegeti.

Hol van Lara Croft, az erős nő, az okos nő, aki azért az aki, mert kiharcolta magának?

A film íve, ha egyáltalán ezt lehet annak nevezni, egy borzalom, hosszú-hosszú perceket töltünk el azzal, hogy Vikander elég gyenge színészi teljesítményét figyelhetjük meg, miközben ő bámul valamit, mondjuk egy kegytárgyat, vagy úgy a semmit. Persze egy Tomb Raider filmhez nem egy Glenn Close kell vagy egy Anne Hathaway, de akkor ne is akarják nekünk nézőknek eladni, hogy ez mennyire fennkölt és drámai pillanat, mert ennél bizony az animált 90-es évekbeli Lara is több színészi játékot tudott felmutatni.

És mint mindig, az a legszomorúbb egy filmben, ha látjuk benne a lehetőséget, például egy tábori jelentben Lara feszített íjjal próbál beszökni és lopni, miközben hemzsegnek a fegyveres őrök – ennél a jelenetnél mind a kamerakezelés, mind a színészi játék, mind a hangulat tökéletesen a helyén van, de sajnos ebből kizárólag egy jelenetet kapunk.

Valamint Himiko legendája kap egy kellően merész csavart, ami remekül megállja a helyét, és ami csupán azért húzza fel az embert, mert ha ezt ki tudták találni az írók, akkor miért kellett egy ennyire sablonos és lehangoló alapot írniuk! Miért?

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..