Ó, drága misztikus sorozatok, de hiányoztok a mostani tévés felhozatalból – vagy talán nekem kell jobban figyelnem?

Manfred (François Arnaud) ismét menekülésben van, de könnyű dolga van, hiszen bepattan lakókocsijába, beszélget egy kicsit a nagymamájával, és útnak is indul egy újabb helyre, ahol reméli, eltűnhet kicsit a világ szeme elől. Xylda (Joanne Camp) javasolja unokájának, hogy menjen a Texasbeli Midnightba, egy kedves kisváros, a semmi közepén, ahol biztosan nem találhat rá egy bizonyos Hightower, akinek nem kevés pénzzel tartoznak. Manfred ugyan csak rövid megállónak tekinti a várost, de az ott történt események arra bíztatják, hogy tartózkodása tovább tart, mint azt elsőre hitte.

A korábban mindig kívülálló Manfred szó szerint otthonra talál a városban, ahol a médium srác, aki a tavaly meghalt nagymamájával beszélget egy lakókocsiban, kicsit sem furcsa – mondjuk, boszorkányok, vámpírok, angyalok és alakváltók között nem is csoda, hogy nem tűnik fel Manfred, aki csak később döbben rá, hogy a városnak nagyobb szüksége van rá, mint neki a városra.

Valahogy az utóbbi években eléggé megkopott a misztikus sorozatok száma (mondjuk a jó sci-fié is, de ez most mellékes), így nagyon örültem, mikor Orlissa ajánlotta nekem a Midnight, Texas sorozatot, ami úgy a pilot tizedik percében megnyert magának, és annyira rabjává tett, hogy két hét alatt kétszer néztem végig – mondjuk az első évad tíz epizódból áll, így azért egészségesebb volt.

Az első évadban megvan minden, amit szeretni lehet: kaland, misztikum, humor és egy kis szerelem is, de nem a nyálas, csöpögős fajtából, hanem az igaziból, amikor ott vannak egymásnak az emberek, nem számítanak a körülmények.

Nem mondom, hogy nagy fordulatokkal operált az éved, mivel nagyjából kiszámítható volt az események folyama, de ez nem is akkora baj, mivel a sorozat alkotói nem erre tették hangsúlyt hanem a szereplőkre. Minden egyes epizóddal közelebb jutunk a város lakóinak hátteréhez, és megláthatjuk mennyire összetett karakterek is ők, nem pedig csak egyszerű szörnyetegek. Külön kiemelném, hogy pont ez a szó, a „szörnyetegek” az, ami nem illik egyikükre se, miközben a folklór és a hagyomány mégis őket tekinti annak – ellenben az emberekre nagyon is illik.

Szerencsére az NBC berendelte Charlaine Harris írónő adaptált sorozatának második évadát, így ősztől viszont láthatjuk a kedvenc boszorkánkat, egy zsörtölődő macskát, egy ragyogó szemű vámpírt, és nagyjából mindenkit, akit megszerettünk az első évadban.

Szerző

Avatar
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Ha tetszett a cikkünk, itt azonnal megoszthatod másokkal:

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .