“Azt mondják, a szem ékesebben szól, mint a száj, és halkabb suttogást meghall a fülnél.”
Annyira gyönyörű ez a könyv, hogy amint megláttam, teljesen belezúgtam. Olyan, mint egy festmény, a színei is nagyon harmonikusak és olyan simogatnivaló a tapintása, hogy legszívesebben egész nap fogdostam volna. Tudom, hogy nem ez a helyes hozzáállás (mert ugyebár nem ítélünk borítóról), de végül is jól sült el, mert egy kívül-belül szép, különleges könyvvel gazdagodtam.
Az aratás utáni nap az eldugott angol falu lakóinak a jól megérdemelt pihenés és lakomázás napja. Az égen azonban két füstfelhő jelenik meg, az örömteli várakozást pedig riadalom és gyanakvás váltja fel.
Az egyik füstfelhő a gazda felgyújtott pajtáját jelzi, a másik jövevények tüzét, akik az újonnan elfogadott földtörvény értelmében így remélnek jogot arra, hogy maradjanak…
A falusiak szerint a két tűz nem lehet véletlen, és erőszakos jövőt jelez. Eközben egy másik idegen is érkezik a gazda meghívására, aki a határt méri és térképezi fel, és akinek jelenléte még a földfoglalókénál is nagyobb fenyegetést jelent.
A felgyorsult és megállíthatatlan események hatására a falu élete napok alatt szétesik, az aratás örömét félelem keseríti meg, súlyos büntetés és halál.
A történet időtlen és felkavaró, a gyönyörűen megidézett világ pedig jóval azután is velünk marad, hogy elolvastuk könyvet.
Jim Crace stílusa szinte az első oldalak után lenyűgözött, nagyon szép és olvasmányos. A történet egyszerre feszült, nyomasztó és szomorú, de közben mégis keveredik bele valami idilli báj – fogjuk a vidék szépségére. Remekül bemutatja, hogy milyen kis dolgokon mennyi minden múlik, hiszen egyetlen kis hazugság olyan események sorozatát indítja el, amik visszafordíthatatlanul megváltoztatják a falu életét és mindent romba döntenek. Érdekes volt látni ezt a folyamatot, elvégre a valóságban is milyen sokszor megtörténik, hogy utólag rájövünk, hogy egy jelentéktelennek tűnő dolog hozta el a változást. A dominó-elv tökéletes iskolapéldája. Itt pedig egészen elfajultak a dolgok a végére, mintha nem is ugyanaz a falu lett volna, mint az elején. Mindeközben pedig ott van a háttérben a gazdasági változás, az emberek felett álló hatalom, ami az egész életüket megváltoztathatja, ez pedig még egy plusz feszültséget ad hozzá.
Az elbeszélő özvegyember nekem semleges maradt, nem zártam a szívembe, de még mindig ő volt a legnormálisabb a falubeli férfiak közül. Érdekes volt, hogy egy viszonylag kívülálló ember szemszögéből láttuk a dolgokat, aki objektívebb perspektívából szólalhatott meg, mégsem vonhatta ki magát teljesen a falusiak közül. Meglepő és egészen megrázó volt látni, hogy milyen könnyen váltak agymosott tömeggé, és hogy ragaszkodtak a saját igazságukhoz, amiről nagyon jól tudták, hogy csak kitaláció. És persze ott a kérdés, hogy a tudatlan tömeg bűne nagyobb, vagy azé, aki tudja, hogy rosszat tesznek, de fél cselekedni? Mindenesetre ebben a regényben mindenki bűnös egy kicsit.
Nem bántam meg, hogy engedtem az esztétikum csábításának, igazán különleges és emlékezetes olvasmány volt. Az utolsó aratás em egy akciódús történet, de végig érezni lehet benne a feszültséget és könnyedén magával sodort, ráadásul felvet néhány érdekes kérdést is. És hát nyár van, nyár, röpke lepke száll, mikor olvassunk az aratás köré felépített regényt, ha nem ilyenkor?
Szerző
- Szerkesztő
